Négy keréken Üzbegisztánban

Üzbegisztán minden egyes alkalommal valami új és érdekeset kínál. Nem kell feltétlenül valami nagyon népszerű látványosságot keresni, itt szó szoros értelemben minden érdekes. Számomra főleg az, amit nem keresek, amire nem számítok, és csak úgy spontán jön. Ez az utam egy kicsit másképpen alakult, mint a korábbiak, ez most egyáltalán nem a turista látványosságokról szólt, vagy ehhez hasonló kötelező látnivalókról, itt főleg a természeti szépségek kerültek előtérbe.

Ebben az írásban röviden megpróbálnám bemutatni nektek, ennek az egy napnak az eseményeit. Egyhetes taskenti itt-tartózkodás után, volt még egy fontos utunk délre, Kaskadarja régióba. Akadt még egy kis elintézni valónk, egy üzleti ügyünk arra, konkrétan a Karsi nevű városban. Ez az egész teljesen másként alakult volna, ha a megszokott közlekedési módot választjuk és felszállunk vonatra. Már az előző napon közösen meghoztuk a döntést arról, hogy egy jó nagyot autózunk a régi jó barátainkkal. Az ötlet az ő fejükből pattant ki, azt mondták, hogy a vonatból csak a töredékét láthatjuk az oly sok természeti szépségből, ami ebben az országban van. Aztán azt is eldöntöttük, hogy ha még jut idő, beugrunk egy kis időre a közelben lévő Timur Lenk mesés Sahriszabz nevű városába. Sajnos az utóbbi városlátogatás legnagyobb bánatomra meghiúsult, na de erről majd később.

Gyönyörű táj az autó ablakából
Gyönyörű táj az autó ablakából
Ez a legrövidebb út. Mi nem teljesen ezt választottuk.

Az utazásunk reggel hat óra előtt kezdődött el, hogy elkerüljük a fővárosi dugókat és legyen idő minél több mindent megnézni. A cél nem az volt, hogy a lehető legrövidebb úton jussunk el Karsiba, hanem hogy a legszebb utakat választva tegyük ezt meg. Az egyetlen fontos dolog volt, hogy a közel 550 kilométeres utat úgy kellett megtennünk, hogy még sötétedés előtt érjünk a szállásunkra. Ahogy a korábbi írásomban is említettem, itt vagy tilos az éjszakai vezetés vagy erre felé mindenki retteg a sötétben való vezetéstől.

A barátaink több napos távollét után szintén Taskentből hazafelé tartottak Karsiba. Nekünk is ott volt a szállásfoglalásunk, két napra terveztük az ott-tartózkodást. Aki azt tervezi, hogy Üzbegisztánban kocsit bérel, és azzal járja be az országot, az vagy nem sejti, hogy milyen állapotok uralkodnak itt az utakon, vagy nagyon bátor. Szerintem itt még vidéken sem egyszerű, nem hogy nagyobb várasokban. Véleményem szerint itt csakis egy helyi sofőrrel érdemes nekivágni, ami egyáltalán nem olyan luxus, mint amilyen elsőre hangzik. Érdekes volt látni, hogy még a helyi ismerőseink is egymásnak adogatták a volánt, mert valaki az egyik szakaszt kedveli és ismeri, a másik meg a nagyvárosban szeret vezetni. Néhány nagyobb város forgalma nekem egy kicsit kaotikusnak tűnt, meg sokszor bonyolultnak is. Sokszor nem volt egyértelmű a helyi KRESZ, de talán azért nem is annyira durva, mint mondjuk az egyiptomi Kairó.

Kora reggel jó volt látni megint a néptelen Taskent központját. Pont egy hete, az éjszakai érkezésünkkor volt lehetőségünk végigmenni szinte az egész városon. Ráadásul egy nagyon kedves és szó szerint sokat beszélő taxissal, aki jobb volt, mint egy képzett idegenvezető. Taskent külvárosa viszont nagy csalódás volt számomra, ütött-kopott, kifejezéstelen, egyáltalán semmilyen szempontból nem érdekes hely. Nem volt semmi, amiért egyáltalán fényképezőgépet vehettem volna elő. Emiatt néha el is bóbiskoltam. Az út érdekes része csak egy-két órával később kezdődött el, miután megközelítettük a Jizzax nevű város.

Aztán végre megérkeztünk arra a titokzatos környékre, nem értek hozzá, de szerintem ez a hely a geológusok játszótere lehetne, vagy már az is. A látvány elképesztő és érdekes volt. Ahová a szem ellátott, olyan volt mintha egy nagy fortyogó pokol lett volna nem is olyan régen. A legtöbb képződmény olyan volt, mintha csak nem rég, hónapokkal vagy évekkel azelőtt hűlt volna le. Ráadásul, ami még félelmetessé teszi ezt a helyet, az az, hogy a környéken sehol egy bokor vagy fa. Ezek a fura kopár sziklák Jizzax környékén kezdődtek el és eltartottak még 30-40 kilométeren keresztül. A folyamatos inger miatt, hosszú órákra teljesen rátapadtam a kocsi üvegére, még az álmosságom is elmúlt.

Tamerlan kapuja. Sajnos ez nem az én képem
Tamerlan kapuja. Sajnos ez nem az én képem

Az utazásunk elején még eléggé gyors volt a tempónk, csoda. hogy nem meszeltek le gyorshajtásért. A nagy sietség miatt, például nem álltunk meg a Tamerlan kapujánál, vagy máskép Jizzaxi átjárónak hivják. Egyszerüen átsuhantunk rajta. Az egész amiatt volt, hogy a beszélgetésünk közben megint szóba került milyen gyönyörü is Sahriszábz városa és azt vétek lenne kihagyni. Egyszerüen elfeledkeztem róla és ezért nem szóltam előre, hogy itt feltétlenül áljunk meg. Mire véletlenül megpillantottam a kocsi ablakából és előkaptam a fényképezőgépemet, már késő volt és már át is haladtunk rajta. Ezt utólag nagyon sajnáltam, korábban csak a vonat ablakából láthattam, sajnos a vonatunk csak hajnalban halad át rajta és akkor még elég sötét van. Ez az átjáró, ami elválasztja ezeket a zord, hatalmas hegyeket, mindössze 130 méter szélességű. Rajta keresztül halad az országút, amely összeköti Taskentet Szamarkánddal, itt folyik egy kis Szánzár nevű folyó és még a vasút is itt halad át. Talán majd egy következő alkalommal lehetöségünk lesz közelebbröl is megnézni.

Magába Jizzax városközpontjába nem hajtottunk be, mert a szokásos közlekedési dugók miatt sok időt veszitettük volna, ezért csak az elkerülő utat használtuk. Korábban már többször is átutaztunk ezen a városon keresztül, de csak vonattal és ezért eddig csak a vasútállomást láthattuk.

Az útszélén volt pár, nem is tudom, hogy nevezzem, amolyan tanya féle, ahol ki volt rakva egy pár asztal és szék. Első látásra meg nem mondtam volna, hogy ezek országuti éttermek vagy büfék. Söt, én valószinűleg észre sem vettem volna őket az út mentén. Semmi fényüzés, sem étterem név, sem számla, csak egy hely, ahol finom, házias ételeket lehet enni. Amolyan fastfoodként is felfogható. Olyan az egész mintha gyorsan beszaladnál egy helyi ismerősödhöz az otthonába bekapni valamit. A házigazdáink azt javasolták, hogy az egyik ilyen helyen együnk igazi szamszat, amit egy igazi tandiri kemencében készitik. Szerintük az egész országban itt csinálják a legnagyobbat és a legfinomabbat és hogy ők sosem hagyják ki ha erre járnak. Utólag azt mondom. hogy ez tényleg szuper ötlet volt.

Mi is ez a szamsza? Röviden ez egy amolyan darált hússal, fűszerekkel és káposztával töltött zsömle. Korábban már ettem szamszat Taskentben, de az egészen más volt és ráadásul sokkal kisebb is. Itt viszont extra nagy méretben árulják és hihetetlenül finom és laktató, több óráig nem is kíván az ember semmi mást.

Több órán keresztül egy nagyon érdekes dombos tájon keresztül haladtunk. A hatalmas gránit kövek szétszórva, úgy néztek ki, mintha valami óriások játszótere lett volna. A legtöbb kő sokkal nagyobb méretű lehetett, mint ami elsőre látszódott a felszínen. Sajnos közel érve hozzájuk, világoson látszódott, hogy a helyiek nem becsülik őket, sok volt rajtuk a graffiti, amik az évek során rájuk kerültek. Gyanítom, hogy ez a hely Magyarországon már rég természetvédelmi terület lenne.

A barátaink már alig várták, hogy megmutassák nekünk a hegyvidéket. Azt mondták, hogy ez a környék Üzbegisztán Svájca. Svájcban már jártam és első látásra annyira nem hasonlított rá, de a levegő tényleg fantasztikus friss volt és egy kicsit hűvösebb is volt, annak ellenére, hogy már heteken keresztül nagyon nagy hőség volt az egész országban. A borzalmas utak miatt sokkal lassabban kellett haladnunk. Volt, hogy csak 20 km/órával vánszorogtunk. Emiatt nem is nagyon álltunk meg, lehúztuk az ablakot és gyönyörködtünk a tájban. Így tudtam fokozatosan fotózni és élvezni a friss, nagyon tiszta hegyi levegőt. A környéken nagyon sok üdülőközpont és más nagyobb méretű ház volt szerteszét, ami valószínűleg a gazdagabb réteg tulajdonában volt. Ők itt Üzbegisztánban sokkal láthatatlanabb réteg, mint mondjuk Oroszországban.

Itt a környéken még csak éppen éledezett a turistaidőszak, emiatt szerencsére nem volt nagy forgalom és embertömeg. Állítólag az egész Kaskadarja régióból ide menekülnek az emberek a perzselő nyár elől. Az itteni hőmérséklet általában nem megy föl harminc fok fölé, nem úgy, mint Karsiban, ahol például júliusban simán lehet akár ötven fok is.

Egyórás zötykölődés és rázkódás után hirtelen megálltunk az egyik út melletti árusnál. Jó volt végre egy kis csend és nyugalom. Elsőre nem értettem, hogy mit is akarunk itt venni, a vendéglátóink pedig csak annyit mondtak, hogy amit most készülnek venni, azt feltétlenül meg kell kóstolnunk, mert ez jót tesz a szomjúság ellen. Nyitott voltam mindenre, mert már fogytán volt a vizem. Kérdeztem tőlük, hogy mi ez, de csak annyit mondták üzbégül hogy “rovoch”. Az orosz nevére nem emlékeztek. Én elsőre nem ismertem fel, hogy ez rebarbara, valahogy eszembe sem jutott.

Út melletti árusok
Út melletti árusok
Út melletti árusok

Ennek a néhány rebarbarának az ára körülbelül 200-300 forintnak megfelelő SUM volt. Az árban az is benne volt, hogy gondosan megpucolták és megmosták. Nagyon érdekes volt így nyersen az íze. Tudom, hogy itthon is van ilyen és ettem már például rebarbarás sütit, de soha nem jutott eszembe ezt nyersen megenni. Kicsit savanykás volt és utána valóban nem voltunk annyira szomjasak, pedig egyre jobban tombolt a kánikula.

Miután mindenki megette a saját részét, tovább indultunk. A vendéglátóink azt mondták, hogy hamarosan egy nagyon szép helyet mutatnak nekünk, ezzel teljesen fölcsigáztak. Körülbelül háromnegyed óra múlva már egy szerpentin kellős közepén voltunk. Nagyon szép volt a panoráma, akárhová is néztünk mindenhol gránit sziklák hevertek. Fák már ritkábban voltak, csak a zöld fű, bokrok és ezek a hatalmas szikladarabok. Jó lett volna persze megállni valahol hosszabb időre és egy kicsit kimenni a természetbe, vagy felmászni egy-két magaslatra, de sajnos sem időnk, sem ivóvizünk, és ami a legfontosabb nem volt megfelelő öltözékünk sem.

Kis idő elteltével, megérkeztünk arra a bizonyos szép helyre, ami nem más volt, mint Kitabi-hágó (Kitab vagy Kitob, nem tudom melyik a helyes). Ennek a hágónak a másik neve: Tahtakaracsa, ami Szamarkandi és Kaskadariai régió határán helyezkedik el.

Kitabi-hágó
Kitabi-hágó panorámája
Kitabi-hágó panorámája
Kitabi-hágó autóból nézve
Nagyon messzire el lehetett látni
Nagyon messzire el lehetett látni

Innen fentről leírhatatlan volt a kilátás, szerencsére azon a helyen, ahonnan a legjobb a kilátás most nem volt egy lélek sem, ezért amennyire csak lehetett, közel parkoltunk a szakadék széléhez. Kiszállva a kocsiból leesett az állunk. Csak fényképeztem és videóztam. Valahol olvastam, hogy itt nem messze van a szamarkandi régió legmagasabb pontja is, ami ha jól emlékszem 1 675 m. A panoráma gyönyörű volt, sajnáltam, hogy nem volt nálam valami látcső, annyira tiszta volt az idő, hogy kilométerekre lehetett volna ellátni. Velünk szemben a messzeségben ott volt Kitab és Sahriszabz nevű városok. A két oldalon tornyosult a két Zevarsanszki és Gisszarszki gerinc.

Kitab központja
Úton
Úton

Indulnunk kellett, mert még hosszú út állt előttünk. Hosszasan, kígyózva vezetett az út a völgybe, elmondhatatlanul gyönyörű volt, mint valami élő festmény. Olyan érzés volt mintha sosem érnénk le. Lentről nézve sem volt rosszabb a látvány, minden olyan hatalmas volt körülöttünk, úgy tűnt mintha hangya méretűek lennénk. A képek ezt egyáltalán nem adják vissza, azóta is az ott készített képet használom a számítógépem háttérképének.

Miután leértünk, volt megint egy “határátkelő”, ismét egy régiót (viloyatot) léptük át. Ezután következett Kitab poros és forró városa, semmi különös nem volt benne, olyan volt, mint egy átlagos üzbég város. Gyorsan átvágtunk az egész városon és már szinte karnyújtásnyira voltunk Sahriszabsztól, amikor is hamarosan kiderült, hogy a város központja teljesen le van zárva, a teljes városközpont felújítása miatt. A barátaink nem csak a helyieket kérdezgették ki, hanem még jó sokat telefonáltak is. Ez egy nagy csalódás volt, mert már nagyon beleéltük magunkat. Sok órányi autózás volt a hátunk mögött és ki tudja, mikor jutunk ide legközelebb. Aztán elhangzott egy javaslat, hogy esetleg még egy szép helyet nézhetnénk meg, ami nincs is annyira messze. Persze, azonnal beleegyeztünk és elindultunk Szabriszabzhoz képest keletre, egy másik, kevésbé forgalmas úton. Az oda vezető út szintén borzalmas volt, jól szétrázódtunk, de a gyönyörű természet kárpótolt érte.

„Lochin yozgi oromgohi”-nak hívták azt a helyet, ahová tartottunk, ez egy nyári gyerektábor, egy szó szerint édenkert kellős közepén. Ezt a tábort az egyik helyi cimborám apja építtette. Körülbelül harminc kilométerre volt a Tadzsik határtól, amit hatalmas hófedte hegyek választották el. Ha tovább mentünk volna azon az úton, amin érkeztünk, akkor az egész egyszerűen elfogyott volna a hegy lábánál. Erre nem igen járnak turisták, sőt talán egyáltalán senki sem, ezért fura volt, hogy szinte mindenki kivétel nélkül hangos Salam köszönéssel üdvözölt minket és utána folyamatosan nézett. Épp egy nagytakarítás kellős közepébe cseppentünk. Folyt a kertészkedés, festés, karbantartás stb. Például Magyarországon még sosem láttam olyat, hogy több tucat ember négykézláb egy késsel takarította volna a mohát a lerakott térkő rései között. És ezt olyan alaposan csinálták mintha a saját házuk udvara lenne. Fülsiketítő csend honolt és valami fantasztikus tiszta levegő volt. A legjobb ezen a helyen a sajátos mikroklímája volt, teljesen más volt, mint a forró Kitab és környéke.

Nem tudom, milyen gyerekek járhatnak ebbe a táborba, és hogy más táborok is így néznek e ki, de úgy sejtem csak kiváltságosak. Az egész tábor dombos, erdős területre építették, tehát azzal, hogy körbejártuk az egész területet, úgy elfáradtunk mintha fél napig túráztunk volna. A komplexum nagyon jól fel volt szerelve sportlétesítményekkel, úszómedencékkel, focipályával, teniszpályával, szóval mindennel, ami sportra és mozgásra serkenti a gyerekeket, kizárt dolog, hogy itt egy gyerek unatkozzon.

A nyári tábor folyó melletti szakasza
A nyári tábor folyó melletti szakasza

A helynek volt egy érdekes tematikus szoborparkja is. Kicsit meglepődtem például egy miniatürizált Eiffel tornyon, az egyiptomi piramisokon és sok más többségében hazai műemlékek miniatürizált másolatain. Volt még egy Titanic alakú lakóház, amelyet egy medence vett körül, hogy úgy tűnjön, mint egy vízen lebegő hajó. A méretekből ítélve és a szállást adó épületekből kiindulva, ez egy több száz gyerek fogadására alkalmas komplexum volt.

Azután elsétáltunk lefelé, a tábor déli részéhez, ahol egy gyönyörű látvány fogadott minket, egy jéghideg vizű hegyi folyó. Érdekes, de a Google térkép szerint ott nincs is semmilyen folyó, mintha elfelejtették volna oda rajzolni. Sajnos, a távolban már a további építkezés nyomai voltak felfedezhetőek. Kár hogy ennyire nem foglalkoznak a környék szépségével. A barátaink is elmondták, hogy a folyó melletti dombon túl, sok gazdag, tehetős ember hobbi telkei találhatóak és a számuk időről időre csak nő.

Este fáradtan, de még világosban, megérkeztünk Karsiba. A városban, annak ellenére, hogy még csak május volt ismételten nagyon fullasztó, poros és harminc fok feletti meleg volt. Továbbra is nehezemre eset elképzelni, hogy itt télen hideg is tud lenni, és néha állítólag elég sok hó is van.

A szálloda minél előbbi elfoglalása nem igazán hajtott, de muszáj volt minél előbb odaérni, mert a készpénzünk rohamosan fogyott és segítség nélkül nem tudtunk volna elegendő készpénzhez jutni. A szálláson és az egész városban csak azzal lehetett volna fizetni. A barátaink Karsiban segítettek megint egy hátizsáknyi pénzt váltani és így ki tudtuk fizetni a szállást. Amikor utoljára voltunk Karsiban, akkor még alig volt szálloda, most végre felhúztak egy újat, ami túlságosan is jó lett. Ez inkább egy palotára hasonlított, fölösleges flancos dolgokkal, de az egyetlen nagy pozitívum az a nagyon gyors internet volt. Egy hét után skypeolni is tudtam a családommal, pedig korábban a chat is akadozott.

Miután végeztünk a szállásfoglalással, elindultunk enni valamit, ami itt minden egyes alkalommal egy igazi gasztro élmény. A barátaink elvittek minket egy külvárosi kisétterem félébe, ahol állítólag fantasztikus plovot készítenek.

Pont egy olyan családias étterembe érkeztünk meg, mint amilyenről már korábban írtam. Biztos van valami üzbég hagyomány vagy íratlan szabály, ami előírja, hogy kell kinézniük ezeknek az éttermeknek. A recept egyszerű, kell egy nagy udvar, amiben van egy vagy több nagy lombú fa, ami kellemes árnyékot ad. Néhány asztal, néhány felakasztott madárkalitka, kedves kiszolgálás és természetesen egy jó szakács.

Sajnos lemerült a fényképezőgépem és a telefonom sem állt jobban, ezért körülbelül két-három képet tudtam készíteni és azokat is főleg a kajáról. Rendeltünk egy nagy adag üzbég plovot és nem bántuk meg, mert ezen a helyen is egy remekművet hoztak létre. Továbbra is az a véleményem, hogy Karsiban készítik el a legjobbat!

Szólj hozzá!

7 + hét =