2. nap
Közel három órát töltöttük a Jároszlávszij vasútállomás váróteremben. Jó lett volna nem csak ülni, hanem felfedezni az éjszakai állomás környékét is, de sajnos a nagy hátizsákokkal ez lehetetlen volt. Biztosra akartunk menni, ezért még jó időben kivettük őket a csomagmegőrzőből, mert számomra nem volt meggyőző az éjszakai nyitvatartás. Miután végre bemondták a hangosbemondóba a vonatunkat is, azonnal összeszedtünk magunkat és szinte rohanva futottunk le a mozgólépcsőn. Időben ott akartunk lenni az egyes vágánynál. Hajtott a kíváncsiság, na meg végre le akartam dőlni az ágyba és pihenni egyet.
Megérkezett a vonatunk a Jároszlávszkij pályaudvarra
Amikor megtaláltuk az egyes vágányt, ott már rengetegen álltak, persze a vonat még sehol nem volt. Körülbelül negyed egyre már be is gurult a helyére. Első látásra elég hosszúnak tűnt, a sötétben mi 17 vagy 18 kocsit tudtunk megszámolni. Gyorsan megtaláltuk a hatos számút, ahová a jegyünk szólt. Csak az egyik ajtón lehetett felszállni, a többit ilyenkor lezárják. Az ajtó mellet ott állt a mi kis „pravodnicánk”, magyarul utaskísérő a helyes megfogalmazás. Ez Oroszországban egy külön szakma. Egy kocsira mindig kettő pravodnica van beosztva, ők, azt hiszem, 12 órás etapokban váltják egymást.
A kezében egy olyan mobiltelefonszerű kütyü volt, amiben a teljes utaslista szerepelt. Megmutattuk neki az A4-es papírra kinyomtatott elektronikus jegyünket, viszont ő egyáltalán nem volt kíváncsi rá, csak is az útleveleink érdekelték. Miután az adataink betűre pontosan stimmeltek, a kicsit morcos és kialvatlan tekintetű utaskísérőnk felengedett a vonatra. Könnyen ment, pedig még korábban a különböző fórumokon azt olvastam, hogy volt sok olyan eset is, amikor a kinyomtatott elektronikus jegy ellenére, megtagadták a felszállást.
Az ajtóban megvártam Imit, mivel ö volt az utunk ötletgazdája, ezért úgy gondoltam az övé a megtiszteltetés, hogy elsőként a „fedélzetre” léphessen. Kicsit sötét volt még a teljesen üres folyosó, gondolom kímélték az akkumulátorokat. Megtaláltuk a kupénkat és azon nyomban birtokba is vettük. Két nagy hátizsákkal bevonulva, elsőre az a 4 négyzetméter elég szűkösnek tűnt, pedig ez egy 4 személyes kupé volt. A vonatkocsik nincsenek konnektorokkal megáldva, általában a folyóson 2-2 van és a WC közelében egy. Nekünk ezzel is szerencsénk volt, mert az ajtónkkal szemben volt kettő, bár az egyiken 110V volt feltüntetve, ez, mint később kiderült, már rég aktualitását vesztette.
Az emberek csak nagyon lassan szivárogtak befelé, mi pedig a kíváncsiságtól hajtva gyorsan kihasználva az időt, végignéztük az egész kocsit. Indulás előtt, amikor már mindenki felszállt, megkaptuk az utaskísérőtől a „csomagunkat”. Egy nejlon zacskóba hermetikusan becsomagolva az ágynemű, kettő darab kis törölköző és RZD-s egyszer használatos papucs. A teljesen új és használhatatlan papucs belsejébe bele volt csomagolva a „higiéniai csomag”, ami apró fogkeféből, fogkrémből és egy nedves kendőből állt.
Gyorsan kellett végeznünk a kipakolással, mert nagy volt a valószínűsége, hogy valaki még hozzánk szegődik a kupéba. Nem kellett sokat várni és így is lett, egy fiatal lány és egy srác kopogtatott be. Rövid bemutatkozás után sok minden kiderült róluk, többek között az, hogy nem egy pár, hanem csak munkatársak. A szakmájukat tekintve animátorok és színészek. Épp munkaügyben utaztak Jekatyerinburgba. A srác, akit úgy hívták, hogy Gyíma valamiért a szomszéd kupéban vett jegyet. Hogy miért nem a munkatársa mellé, akit úgy hívták, hogy Kátya, azt nem sikerült megtudni. De attól függetlenül folyamatosan együtt voltak. Mi ezt nem bántuk, mert így legalább a negyedik ágy üres volt így több ülőhelyünk volt. A kicsomagolás és pakolás akkor is folytatódott, amikor már hárman forogtunk a szűkös kupéban.
A vonat 5 perces késés után 0 óra 40-kor végre elindult. Várható volt, hogy a mindkét oldali WC azonnal foglalt lesz. Fáradtak és álmosok voltunk, már vasárnap volt és mi szombat hajnali 3 óta voltunk ébren. Csak néhány dolog hiányzott, egy kis mosakodás, fogmosás és aztán alvás. Amikor végre valahára be tudtam jutni a WC-re, akkor kipróbálhattam azt a bizonyos „transsib fürdést”, amit már sok youtube-os videón láttam. Abból áll, hogy bevizezed a kezed és végig dörgölöd mindenhol, miközben a másik kezeddel folyamatosan kapaszkodsz, a rázkódó vonat miatt. Ez a fürdés más szempontból is leírhatatlan érzés, a gondolat, hogy éppen egy olyan vonaton vagy, ami a világ leghosszabb vasútvonalán halad ezernyi vadonon keresztül és te ott mosakszol egy gyengén megvilágított WC-ben, lehúzott ablakkal, az éjszaka közepén és kellemesen fázol a bejövő hideg levegőtől.
Mire végeztem és visszamentem a kupéba, már mindenki ki volt ütve. Próbáltam elaludni, de ez most valahogy nem ment olyan könnyen. Nagyon sok minden járt a fejemben, rengeteg élményt kellett feldolgoznom. Ezon az éjszakán, amikor végre kidőltem én is, nagyon jól aludtam, sem a rázkódás, sem más nem zavart. Reggel kilenckor fel is sikerült kelni, legalábbis nekünk Imivel. Kátya, a felső ágyon úgy aludt, mint akit elkábítottak. Még alig tértünk magunkhoz, amikor bekopogott az étkezőkocsis hölgy és megkérdezte, hogy mikor kívánjuk elfogyasztani az egyszeri ebédünket, ami benne volt a jegy árában. Mi 14 órára kértük az ebédet, mert dél körül várható volt egy nagyobb megálló.
Elvégezve a szokásos reggeli tevékenységeket, mint mosakodás és átöltözés után az ablakokhoz tapadtunk. Gyönyörű volt az a véget nem érő fenyves erdő és a nyírfák egyvelege, egyáltalán nem lehetett megunni a látványt. De már azt is vártuk, hogy sétálhassunk egy keveset a levegőn az első nagyobb állomáson. Ez egyébként már a második volt, a tényleges első reggel 6.40-kor volt, de mi akkor még javában aludtunk.
Az első nagyobb megállónk: Galics
Menetrend szerint 9.45-kor megérkeztünk Galics (Галич) nevű helyre. Ez egy 17 ezres lakosú kis városka, ami Moszkvától 502 kilométerre található, és ami a transzszibériai vasútvonal egyik legfontosabb csomópontja. A 37 perces megálló alatt, valamiért lecserélték a mozdonyunkat. Valahol olvastam, hogy itt és az előző nagy megállóban Kosztroma közötti szakaszon folyton variálják a villamos és a dízel mozdonyokat. Hogy miért, az nem tudom, talán még sincs normálisan villamosítva az a szakasz, nem tudom. Ezt a jelenséget később is, sok helyen megfigyeltük.
Az állomáson csodás későnyári idő volt, ezért jól esett a friss levegőn megreggelizni és mozogni egy keveset. Imre például az állomás bejárata előtt bontott egy halas konzervet és ott helyben megette. Én beértem egy kis édes keksszel. Kicsit hiányoltam az árusokat, akikről olyan sokat olvastam a régebbi élménybeszámolókban. Jó lett volna valami friss ennivalót vásárolni tőlük.
A kiírt indulás előtt 5 perccel az összes utaskísérő már terelgette az embereket a vonatba. Semmi sem akadályozhatta meg a vonat pontos indulását. Visszatértünk a kupénkba, Kátya még csak akkor ébredezett. Biztos viccesnek talált minket, mert olyanok voltunk, mint a gyerekek, hol az egyik ablakhoz rohantunk, hol a másikhoz. Akit nem nyűgöz le a végtelen tajga, a kanyargó folyók és a mocsarak látványa, az ne induljon útnak, mert akkor valószínűleg unatkozni fog.
Kellemes meglepetés volt Iminek, hogy Kátya és Gyíma elég jól beszélt angolul, így végre tudta használni az angol nyelvtudását. Mint kiderült, valami műsorra készültek Jekatyerinburgban, ezért folyamatosan próbáltak. Hol az egyik kupéban voltak, hol a másikban. Igyekeztünk nem zavarni őket, de négy négyzetméteren ez nem volt annyira egyszerű.
Ha azt, amit a vonaton csináltunk semmittevésnek lehetne nevezni, akkor érthetetlenül gyorsan telt az az idő.
Még volt egy kis időnk, mielőtt tálalták volna az ebédet, ezért úgy döntöttünk, hogy végre szemügyre vesszük az étkezőkocsit. Az étkezőkocsi tátongott az ürességtől, csak az 5 tagú személyzet ült bent és azok is folyamatosan leltároztak. Elkértük az étlapot, hogy képbe kerüljünk, milyen az ételválaszték, és hogy lássuk, itt egyáltalán milyen árak vannak. Meglepetésünkre volt angol nyelvű étlap is, így nem kellett Iminek az egészet lefordítanom. Úgy láttam, azt csak kivételes alkalmakkor szokták elővenni. Kiábrándító volt a választék és az árak is, egy jó meleg másodikból, amiért egyáltalán érdemes olt pénzt kiadni, talán négyféle volt. Nem csoda, hogy üres volt. Ha mindennap meleg ételt ettünk volna, akkor hamar „megettünk” volna a vonatjegy árát. Az étlapra feltették továbbá a kalória és az allergén tartalmakat is, úgy látom, haladnak a korral. Egy biztos, egyik étel sem volt kalóriadús.
Kérni akartunk valami orosz sört, ha már Oroszországban vagyunk, de azt mondták, hogy az összes elfogyott. Kicsit vicces volt, még csak most indult el a vonat, erre máris elfogy? Az étlapon a 0,5-ös orosz sör 150 rubelbe került, helyette pedig volt a drágább külföldi 200-250 rubelért.
Életképek a vonatablakból
Fél kettőkor megérkeztünk egy újabb nagyobb állomásra. A Moszkvától 702 kilométerre található Sárja (Шарья) nevű helyre. Itt összesen 20 percet töltöttünk. A környék szép volt, de az állomás és a közvetlen közelében található épületek kopottak és lepusztultak voltak. Ez volt az első hely, ahol megjelentek az árusok. Kihasználva az alkalmat, azonnal vettünk is egy két decis műanyag pohárban friss áfonyát egy idős nénitől. Isteni volt és csak egy százasba került. Az utóbbi években, azt lehetett olvasni, hogy az összes árust megpróbálják száműzni az állomások területeiről, de hogy ez mennyire volt eredményes, nem lehet tudni, itt mindenesetre bátran mozogtak.
Sárja nevű állomás
Délután kettőre visszatértünk a helyünkre és vártuk az ebédünket. Kettőféle ebédből lehetett választani, az egyik egy csirkecomb rizzsel, a másik marhahúsos pörkölt hajdinával. Mi a csirkét választottunk. Az adag mérete és kinézete olyan volt, mint amit egy repülőgépes kaja. Volt még a csomagolásban egy kis pogácsa és egy agyon cukrozott édes aprósütemény. Nem volt túlzottan laktató, de egy kis időre elterelte a figyelmemet az éhségről.
A nem túl kiadós ebéd után megint teáztunk egyet és megint a tájban gyönyörködtünk. Itt a táj már nagyon más volt, egyre több volt a mocsár, több száz kilométeren át húzódott. Sajnáltam, hogy az összes ablak koszos volt, nehéz volt jó képeket és videót csinálni.
A sok száz kilométeren terülő mocsaras vidék
Pár óra múlva megint átmentünk az étkezőkocsiba, egyrészt mert tetszett az a hely a nagy tér miatt és a tisztább ablakok miatt. Másrészt meg nem akartuk zavarni a szobatársainkat, mert nagyon belemerültek a munkájukba, emiatt nem voltak annyira beszédes kedvükben. Talán mások is hasonlóan gondolkoztak, mint mi, mert folyamatosan egyre több ember szivárgott be. A nagy többség mégis inkább inni tért be ide és beszélgetni.
A végtelen tajga
Néhány életkép
Este 18.22-kor megérkeztünk Kirovba (Киров). Érdekessége az, hogy még a szovjet időkben ez a város tiltott volt a külföldiek számára, főleg a nagy mennyiségű gyár és az első katonai-biológiai intézet miatt.
Ekkor már a Moszkvától megtett távolság 958 km volt.
Csak felüljárón keresztül lehetett volna eljutni az állomás épületébe. Erre nem volt idő, mert csak negyedórás volt a várakozás, ezért nem sok mindent láttunk a városból. Rövid kis séta és levegőzés után felszálltunk a vonatra. A szomszédaink, Kátya és Gyíma nagyon elfáradhatott, mert abbahagyták a gyakorlást és elkezdtek kérdésekkel bombázni. Innentől kezdve jó beszélgetősre fordult az esténk. Ők oroszul beszéltek hozzám, én pedig fordítottam Iminek, de sokszor elismételték neki angolul. Később pedig teljesen angolba ment át a beszélgetés, amit Imi fordított nekem. Szóval vicces és érdekes helyzet volt. A vége felé Gyímárol kiderült, hogy bűvészkedik, be is mutatott egy pár trükköt. Az elején szándékosan szerencsétlenkedett, viszont amikor már azt hittük tudjuk, hogy mi a trükk, kiderült, hogy csak altat minket és sokkal ügyesebb volt, mint amilyennek az elején beállította magát. Csak azt sajnálom, hogy nem készítettem erről videót, mert jó kis műsor volt.
Mire véget ért az este és mindenki elvonult volna aludni, még levegőztünk egyet a sötétben egy kisebb Balezinó nevű állomáson. Ekkor már túl voltunk az ezredik kilométeren és ugrottunk egy időzónát. A tisztálkodás most nem volt olyan egyszerű, mint az első. Sajnos, néhány igénytelen embernek és az étkezőkocsi közelségének köszönhetően a WC borzalmas állapotba került. Nem akarom részletezni, csak annyit mondanék, hogy mindenről, minden csöpögött. Az utaskísérő hölgyek ugyan próbálták kézben tartani a rendet és tisztaságot, de már egy nap után ez eléggé kicsúszott a kezükből.
3. nap
A második éjszaka a vonaton számomra véget nem érőnek bizonyult, valahogy sehogy sem ment az alvás, talán azért mert borzalmasan befűtöttek a kupékban. Legalább harminc valahány fok lehetett bent. Hajnalban vagy éjszaka, attól függ, melyik időt nézzük, volt egy újabb nagyobb állomás, ami nem más, mint Urál „fővárosa” Perm (Пермь). Ez város azért is érdekes, mert ez a legészakiabb állomása a transzszibériai vasútnak, innentől kezdve a vonat már dél-keletnek veszi az irányt. Túl fáradtak és lusták voltunk ahhoz, hogy kimenjünk szétnézni. A kupénkban lévő másik alsó ágy, amely idáig üres volt hirtelen kapott egy újabb utast, így már négyen lettünk. Ez a srác amilyen csendben feltűnt, később olyan csendben el is tűnt.
A reggeli heverészés az ágyban most senkinek sem ment, reggel nyolckor már mindenkit kidobott az ágy. Itt volt az a pont, amikor már elkezdtük keverni az időt. A karórámon magyar, az állomásokon moszkvai és a telefonomon pedig a helyi idő volt, a szervezetünk ehhez képest sokkal lassabban próbált átállni. A szobatársunk Kátya valószínűleg a múltkor nagyon kialudta magát, mert már alig várta, hogy elkezdhessen bepakolni a nagy bőröndjébe, pedig Jekatyerinburgig még volt kb. három óra hossza. Látszódott rajta, hogy rutinos utazó, például egyszer sem kért, hogy menjünk ki a kúpéból, mert át szeretne öltözni, inkább kiment és a WC-be elintézni. Miután mindenki végzett a csomagolással, elhatároztuk, hogy csinálunk egy pár közös képet. Kicsit sajnáltuk is, mert jó társaság voltak, jó lett volna együtt utazni legalább Irkutszkig.
Jekatyerinburg. Amikor már elvonult a tömeg
Jekatyerinburg. Szökik a gőz. Egy kis baleset a sínek mellett
Helyi idő szerint 11.20-kor megérkeztünk Jekatyerinburgba (Екатеринбург). Jekatyerinburg Oroszország negyedik legnagyobb városa, a Moszkvától való távolsága 1 819 km. A másfél millió lakosú városnak még 1991 előtt Szverdlovszk volt a neve. A várost még anno Nagy Péter cár alapította, akit az első imperátornak, vagyis császárnak tartanak. A sors furcsa fintora, hogy a Romanov dinasztia utolsó császárát, II. Miklóst és a családját éppen itt végezték ki 1917-ben.
Jekatyerinburg borongós időjárással fogadott minket, 8-9 fok körül volt és egy kicsit szitált az eső. Kevesebb, mint fél óránk volt szétnézni és vásárolni valami ennivalót. Tetszett, hogy az összes állomáson a hatalmas óra mellett van egy nagy hőfokot kijelző tábla, így még a vonaton annak megfelelően fel tudtunk öltözni. Mellesleg az állomások órái kizárólag a moszkvai időt mutatták, teljesen mindegy, hogy melyik részen vagyunk a 11 időzónát átszelő Oroszországban. Az összes vasúti menterend moszkvai időt tartalmaz. Minden nagyobb városba való megérkezéskor az utaskísérők fel voltak pörögve, föl-le rohangáltak, egyrészt mert ilyenkor számíthattak ellenőrzésre, másrészt meg ilyenkor sok utas száll le és azoknak az ágyneműit zsákokba csomagolva le kellett adniuk.
A vonatunk jó messze állt meg a vasútállomás épületétől, valami sokadik vágányra. Ha ez nem lett volna elég, még ráadásul nagy tömeg is volt a peronon, ezért végül nem kockáztattuk meg a vasútállomás épületébe való bejutást. A kedves szomszédjainkkal együtt leszállt az a „láthatatlan” srác is, aki éjszaka csatlakozott hozzánk, és akinek a hangját egyszer sem hallottuk.
A nagyobb állomások peronjain mindig voltak apró boltok, ahol ugyan jó drágán, de bármilyen élelmiszert vagy ajándékot be lehetett szerezni. Nálunk a sláger a becsomagolt füstölt vagy szárított tengeri hal volt, amiből itt általában nagy volt a választék. Egyébként az oroszok általában sör mellé szokták fogyasztani. Mindenesetre egészségesebb volt bármilyen chipsnél. Visszatérve a kupéba szembesültünk kettő új lakótárssal. Az egyik egy kosaras alkatú katonatiszt, aki Vlagyivosztokba utazott egy gyógyüdülőbe. A másik egy huszonéves kiskatona, aki nem sok vizet kavart, mert alig szólalt meg, viszont mindig mosolygott és bólogatott. Utólag gondolva, velük is jól jártunk, mert nagyon rendes srácoknak bizonyultak. Lehetett volna sokkal rosszabb is, elnézve egy két rosszarcú embert ezen a vonaton.
Dél körül átmentünk az étkezőkocsiba és elhatároztuk, hogy most végre eszünk valami jót és nem számit mibe kerül. Belépve oda, meglepődtünk, hogy milyen sokan vannak, alig találtunk szabad helyet. Az előző napon már kinéztük, hogy mit akarunk enni, ezért azonnal nekiálltunk rendelni. Rendelés leadáskor nagyon felidegesített a pincérnő, mert egyre rámenősebben akart rábeszélni az ebéd mellé egy kis chipsre vagy pizzára. Ezt az előző napon is többször eljátszotta. Már tegnap kinéztük más emberek tányérjából, melyik étel, hogy néz ki a valóságban. Először is valami salátára vágytam, a legegyszerűbb salátának az ára 250 rubel volt, de volt olyan is, ami 450-be került. Csirkehúsos saslikot rendeltem, ami 400 rubel volt. Köretet már nem kértem hozzá, mert az még további 150-200 rubel lett volna. Véleményem szerint ennél az ételnél adták a legnagyobb adagot és ebben volt a legtöbb kalória.
A vidéki életképek
Párórás lazulás után visszatértünk a kupénkba. A nagydarab katona szobatársunk rendesen fel volt szerelve technikával, hozott magával elosztót, hosszabbítót, laptopot stb., valószínűleg ő egy gyakori utazó a vonaton. Nem sok olyan bátor ember akadt, mint ez a srác, aki bármi megkérdezés nélkül bevezette a kupéba a hosszabbítóját a folyosói konnektorból. Ilyen módon működtette a saját „hang és videó stúdióját” és ugyan ki mert volna rászólni? Nem tudom ennek hatására, vagy csak a véletlen műve, de nem sokkal később a kettőből már csak egy folyosói konnektor működött. De minket ez addig nem érdekelt, amíg volt „saját” áramforrásunk a kupénkban és nem utolsó sorban egy nagydarab testőr. Egyébként a vonaton nem jellemzőek a lopások, sőt korábban sokszor kint mertük hagyni, töltődni a telefonunkat a folyosón és nem volt semmi gond. Láttunk olyat is, aki a laptopját hagyta kint.
Helyi idő szerint 16.52-kor, jött az újabb nagyobb állomás Tyumeny (Тюмень). Ennek a XVI. században alapított városnak körülbelül 750 ezer lakosa van, és úgy tartják ez volt szibériai első városa. Ezenkívül van még egy néhány érdekes tény erről a városról: például kevesen tudják, hogy a második világháború alatt itt őrizték Lenin holttestét. A várostól körülbelül 80 kilométerre található Pokrovszkoje nevű faluban született a világ talán leghíresebb szerzetese, aki nem más, mint Grigorij Raszputyin. Végezetül Tyumeny régió osztja ketté az országot, az európai és az ázsiai részre.
Amíg a vonatunk lassan begurult a helyére, addig mi villámgyorsan felöltöztünk, hogy legyen elég időnk szétnézni a rendelkezésre álló 20 perc alatt. Ekkor már 2 145 kilométerre voltunk Moszkvától. Itt is ugyanaz történt, mint az előző nagyállomáson, a vonat túl messze állt meg a vasútállomástól, ezért nem volt idő és lehetőség közelebbről megnézni. Közben esett az eső, néha átváltott havas esőre. A peronon lévő információs oszlop 1 fokot mutatott. Ez igaz is lehetett, mert ott iszonyatosan fáztunk. Szerencsére mindkettőnknek volt összehajtható termo kabátunk, aminek most jó hasznát vettük. Hihetetlen, de még csak szeptember közepe volt és még tegnap teljesen más időjárásban volt részünk. Ebből is látszik, hogy nem egyszerű feladat ruhákkal felkészülni egy ilyen kaliberű útra.
A peronon lévő kisboltban bevásároltuk egy pár dolgot és utána visszamentünk a kupénkba. A szomszédaink nem bírták ezt a borongós és barátságtalan időt, ezért lefeküdtek aludni. Imi sem bírta sokáig és követte a példájukat. Én úgy döntöttem, hogy inkább olvasok. Egy ekkora úton nem tanácsos az egész délutánt átaludni, mert akkor az éjszaka egy soha véget nem érő rémálomnak bizonyul.
Valahol azt olvastam, hogy egy ilyen úton, az ember naponta egy órát veszít. Én akkor úgy éreztem, ennél sokkal többet. Folytatás következik.