A táj, főleg Szamarkand előtt, csodás volt, legalábbis nekem nem mindennapiak voltak azok a kopár hegyek. Két órás út után megérkeztünk Szamarkandba.
Első célpont a vasútállomás volt. Meg kellett vennünk a jegyeket, az esti vonatra. Ki akartuk próbálni a híres gyorsvasutat „Afrosiab”, ami 250-nel repeszt. De sajnos már a reggeli órákban elfogytak a jegyek. Ezen kívül csak egy választásunk maradt, az a vonat, amivel idejöttünk Karshiba, aminek az indulása este hatkor van. Itt megint szembesültünk azzal, hogy nem tudunk kártyával vagy valutával fizetni. Szerencsére számítottunk erre és még volt annyi készpénzünk. A kiszolgálás borzalmas volt, a kassza csarnok egészen kicsi volt, a vasútállomás bejáratától messze, iszonyatosan lassúak voltak a pénztárosok és nem beszéltek oroszul. Klíma vagy bármi más nem volt, az üvegablakoknak köszönhetően iszonyat meleg volt bent, nem beszélve a nagy tömegről. Mindenki szenvedett és izzadt. Amikor végre fizetni kellett, akkor már Kadir fiát bíztuk meg azzal, hogy segítsen megszámolni a pénzt. Majdnem 300 ezret kellet kiszámolni úgy, hogy az ezres a legnagyobb bankó, ja és tele voltunk ötszázasokkal is. A nagy tömeg, aki mögöttünk sorakozott meglepően türelmes volt, pedig azt hittem mindjárt beszólnak nekünk. Megvolt a jegy és elindulhattunk végre várost nézni.
Az első nagy látványosság, amit javasoltak megnézni a Gur Emir mecset. Itt van eltemetve a nagyvezér, Timur Lenk. Negyed órás kocsikázás után megérkeztünk a létesítmény parkolójába. A parkoló őrök, akik egyáltalán nem úgy néztek ki, azonnal lecsaptak és elkérték a parkolási díjat, ami eléggé nevetséges összeg volt. Valami 200 SUM. Sebaj, legalább megnyugtatott az a gondolat, hogy vigyáznak az autóra, amely csomagtartójában ott voltak a bőröndjeink.
Az épület fantasztikusan nézett ki, az embernek egyszerűen leesik az álla, amikor megpillantja. A mauzóleumot az 1403-as évben kezdte építeni Timur Lenk. Eredetileg az épületet a kedvenc unokájának Mohhamad Sultannak kezdte el építeni, aki hirtelen elhalálozott. Ő volt a kedvence és így ő lett volna a trónörökös, de a halála mindent felülírt. Végül Timur sem tudta befejezni, mert 1405-ben ő is meghalt. Végül a másik unokája Mirzo Ulugbek fejezte be, onnantól kezdve az összes családtagot (Timuridákat) ott temették el.
A bejáratnál már alakult a turista tömeg. Főleg az üzbég és a francia nyelvet hallottuk, már máskor is tapasztaltam, hogy a francia turisták mindenhol ott vannak. Volt ott a bejáratnál egy idős fickó, amolyan helyi Zahi Hawass, nagyon szigorú tekintetű, olyan főnök féle lehetett ott. Úgy láttam, hogy ő nem csak röviden mondta el az érdekes történelmi tényeket, hanem még bele is szólt mindenbe,
Két féle belépő volt, a helyieknek kb. 60 forintba került a belépő, a külföldieknek pedig kb. 1000 forint összegű SUM-ba. Majdnem sikerült helyi jegyet váltani, Kádir megint addig beszélt a személyzetisekkel, amíg el nem intézte, de aztán véletlenül rosszkor szólaltunk meg és lebuktunk. Ki kellett fizetni a teljes külföldi jegy árat. Kicsit ciki volt, de minket a kollégámmal nem igen érdekelt ez, a látvány eleve megért volna akár ötezret is. Áthaladva a bejárati kapun egy gyönyörű kert-udvarba lépünk be, előttünk ott magasodott a mauzóleum és a gyönyörű, hatalmas, kék kupolája. Belépve az épületbe, kiderült, hogy nem is hatalmas az a bizonyos helyiség ahol sorakoznak a szarkofágok. De a belső freskók egyszerűen csodálatosak, az embernek megfájdul a nyaka a sok felfelé nézéstől. A sok koporsó közöl a nagy hadvezéré a középső, amely egy drágakőből faragták (nefritből).
Gur Emir belűről
Mint kiderült a valóságban ez a koporsó üres. A teste egy szinttel lejjebb található helyiségben található. Oda elég bonyolult a bejutás, nem igazán tudom, hogy kinek és mikor szokták engedélyezni, de azt biztosan tudom, hogy aki van olyan szerencsés, hogy lemehet oda, az biztos, hogy nem készíthet sem fotót, sem videó felvételt odalent. Miután mindent megnéztük odabent, körbejártuk az objektumot. Az épület hátsó része még mindig restauráció alatt van, ott még elég sok mindent kell rendbe hozni, eléggé romos. Összességében nagyon tetszett ez a hely és ahhoz képest, hogy még nem kezdődött el a turista időszak, elég sokan voltak. El sem tudom képzelni, hogy mi van itt ősszel, valószínűleg mozdulni sem lehet.
Hogy ne vesztegessük az időt elindultunk a következő célponthoz, ami talán az egész ország szimbóluma a Regisztán tér. Sokat nem kellet autózni, mind a két helyszín a város központjában található. A reggeli dugók után dél környékén meglepően kevés autót láttuk az utakon. Nehéz hozzászokni ehhez az örökös dudáláshoz, itt a kürtöt folyamatosan használják, legalább olyan fontos, mint az index. Egész jelrendszer alakult ki. Még Dzsáhangir is megjegyezte, hogy Európában neki az tetszett a legjobban, hogy alig dudál valaki az utakon.
Megérkeztünk és leparkoltunk egy több sávos út leálló sávjában. A belváros egyszerűen csodálatos, de az embereknek még sokat kell változni. Aki itt áll meg általában kidobja az útra a szemetet. Így jártunk az utas társunkkal is Kádir fiának a barátjával is, aki a szemünk láttára megitta a másfél literes ásványvizet és a műanyag üveget egyszerűen az útra dobta. Csak néztük, de úgy láttam, a kollégámon és rajtam kívül ez senkit sem izgatott. Kiszállva az autóból már látszottak a híres Medreszék. A lehető legjobb szögből közelítettük meg a Regisztán teret. Átszaladva az úton máris egy kilátó teraszra kerültünk, erről a mesterségesen létrehozott helyről kiváló képeket lehet készíteni ezekről a nem mindennapi épületekről. És megint várnunk kellett még más turisták befejezik a fényképezkedést, csak utána tudtuk mi is élvezni a kilátást. A kilátás innen egyszerűen leírhatatlan, olyan, mintha a tenyeredben tartanád az egészet. Aki szeret fényképeket készíteni, annak ez a mennyország. Valószínűleg itt évente több milliárd kép kattan el. Kb.30-40 mindenféle pózolós és panorámás kép után, valaki végre azt mondta, hogy: „Induljunk, nézzük meg közelebbről!”. Elindultunk a lépcsőkön keresztül lefelé, baloldalt volt valami kassza féle, de Kádirék azt mondták, hogy hagyd a fenébe! Nem erőltettük a dolgokat, ezért így is tettük. Azóta sem tudom, hogy kellett volna-e váltani oda jegyet vagy nem. Ha gond lett volna valószínűleg Kádir kidumálta volna, az időseknek meg amúgy is nagy a tekintélyük itt.
A „Registan” annyit jelent, hogy a „hely, amely homokkal van be borítva”. Az épületegyüttes három medreszéből áll, az első, baloldali (ha szemben állunk a térrel) az Ulugbek Medresze, ez a legrégebbi. Az építését maga a tudós-hadvezér Timur Lenk unokája építtette 1417-1420 között. A második (jobb oldali) a Sherdor Medreszét 1616-1636 között Yalangtush Bakhodur építtette a harmadikkal együtt (a középső) a Tillokari Medresze, 1646-1660 között.
Ulugbek medreszéjének az érdekessége, hogy két évszázaddal hamarabb épült a másik kettőnél, ezért az épület alapok között jelentős a szintkülönbség. Jelenben az Ulugbek medreszében egy múzeum van berendezve, ahol bemutatják az élete műveit. Ő nagy valószínűséggel közép – Ázsia Da Vinci-je volt. Főleg a csillagászatban hatalmas eredményeket ért el, amikor Európa nagy részén még úgy hitték, hogy a föld lapos.
Tillа Qоri Medrese belül
Belépve a medreszébe a szokásos elrendezés fogadott, középen egy gyönyörű nagykert, fákkal. Körben teli van apró kézműves árusokkal, akik inkább az árnyékokban húzódtak vissza. Mindenre kíváncsiak voltunk, ezért az öszeset körbejártuk. A legtöbb helyen az apró szuvenírnek elfogadható ára van, bár Buharához képest itt minden egy kicsit drágább. A nagyobb dolgok, szőnyegek, selyemkendők, ötvös munkák és a különféle fa faragványok, eléggé drágák. Azért ez a hely mégis az ország első számú látnivalója, valahol érthető is. Miután minden árust körbejártuk, úgy döntöttünk benézünk a múzeumba is. Mielőtt beléptünk volna le kellett venni a cipőnket, mégis csak mecset volt valamikor, a szokások megmaradtak. Augusztus volt és iszonyú meleg, a rengeteg lábbelinek, amik ott sorakoztak a bejárat előtt borzalmasan erős szaga volt. Jó tanács: tegyük, a cipőnket amennyire csak lehet oldalra, így aki belép vagy kilép, nem a mi cipőnket tapossa. Belül szerencsére a padlózat mindenhol szőnyeggel volt beborítva. Itt is volt egy néhány olyan szuveníres bolt nagyon kedves árusokkal. A múzeum nem is olyan nagy, pár helyiségből állt és elképesztő információt nyújtott Ulugbek munkásságairól. Ő volt az az uralkodó, aki alig háborúzott és az ő uralkodása alatt nagyon sok békés év volt. Nagyon érdekes volt, ezt a helyet csak ajánlani tudom.
Főleg egy európainak nagyon érdekes, én az iskolai tanulmányaim alatt még csak nem is hallottam róla, erre itt kiderül, hogy ő például a csillagászatban már fényévekkel járt élen Európához képest. Mindenhol három nyelven van kiírva minden, üzbégen kívül, angolul és oroszul. Itt töltöttünk el a legtöbb időt. Utána megnéztük a soron következő Tillokari Medreszét. Ez is és a harmadik medresze is teli van kézművesekkel. Egyszer talán a jövőben, ha még eljutok ide, biztos, hogy több pénzt viszek és sokkal több mindent veszek. Itt nem találkoztunk kínai utánzatokkal, azt hiszem itt minden 100%-ban helyi gyártmány lehet.
Registan tér
Mialatt pihentettük a lábunkat és ittuk a hideg ásványvizet, amit itt helyben vettük, felfedeztünk a kertben egy nagy faragott követ a földön, amely teli volt nyílásokkal. Ahhoz nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjünk, ez valószínűleg csapadék elvezető lehetett. Viszont azt nem tudtuk, hogy a lábunk alatt egy nagyon fejlett vízvezeték rendszer húzódik. Az itteniek elmondták, hogy a régészeti feltárások bebizonyították, hogy az összes ilyen csapadék elvezető egy bonyolult hálózaton keresztül a városon kívülre vezeti a felesleges vizet.
A harmadik medresze is szép volt a maga nemében, de sok újat már nem mutatott. Mégis nagyon jó volt végig járni minden zugát. Ez a Sherdor Medresze talán attól lett nagyon híres, hogy a homlokzatát egy nagyon furcsa mozaik díszíti, ami mára már az Üzbegisztán jelképévé vált. Eredetileg az épületet Yalangtush Bakhodur építtette, de mégis rövid időn belül az emberek átnevezték Sherdor-ra, ami valami olyasmit jelent, mint „tigrisekkel rendelkező” vagy „oroszlánokkal rendelkező”. Az állat kiléte nem teljesen egyértelmű, de ami biztos, az az hogy egy vadászatot ábrázol. Ez a szimbólum megtalálható az egyik üzbég bankjegyen is.
Miután eltöltöttünk itt egy pár órát, a vendéglátóinkon érezhető volt, hogy lélekben már nem velünk vannak, hanem a lagziban. Egyre többször csörgött a mobiltelefonjuk is. A vonatindulásig volt még 2-3 óra hossza, és jó lett volna még megnézni például Ulugbek obszervatóriumát, de sajnos kiderült, hogy ahhoz még sokat kellett volna autózni városon belül. Talán majd legközelebb. Kádir hosszú telefonbeszélgetés után kerek perec kijelentette, hogy most már indulniuk kell haza. Sajnáltuk, de meg tudtuk érteni őket. Valószínűleg ő úgy gondolta, hogy most már eleget autóztatott minket, a tőlünk erre a célra kapott euróból. Elfogadtuk a döntésüket és ez után megkértük őket, hogy vigyenek a vasútállomásra. Ott majd elleszünk valahogy. Megérkeztünk a vasútállomás parkolójába és jött a nagy búcsú ideje. Javasolták, hogy ha letesszük a bőröndöket a vasútállomás csomagmegőrzőjében, akkor sétáljuk körbe ezt a környéket, és hogy kb. 300-400 méterre található egy piac is.
Vegyes képek a három medresze minden részéről
Az állomásra való bejutás nem volt egyszerű, mindent átvilágítottak és legalább két helyen az útleveleinket is leszkennelték. Az utolsó ellenőrzési pontnál megkérdeztünk egy magas rangú rendőrt, hogy ha letesszük a bőröndjeinket kimehetünk-e újból a városba sétálni egyet. Sajnos a válasz eléggé határozott volt, csak egy órát kapunk! Hogy miért csak egy óra, arra most sem jöttem rá. Volt egy névre szóló jegyünk, a csomagmegőrzőben és útlevelet kellett megmutatni, ahol megint csak leírták az adatainkat. És ezek után miért csak egy óra kimenőt kaptunk, holott még több mint kettő óra hossza volt a vonatindulásig, ez teljesen érthetetlen. Mellesleg az állomás is tele volt kamerákkal, amikor lementünk az alsó szintre, a mosdóba. Ott is olyan érzésünk volt, hogy folyton figyelnek minket. A mosdóban például egy hatalmas tükörfal volt, amin keresztül biztos, hogy figyeltek mindenkit.
Azt az egy órát, amit kaptunk próbáltuk hasznosan kihasználni, körbe jártuk a környéket és meglátogattuk a piacot. Nagyon érdekes volt a piac, sok mindent nem akartunk venni, mert ebben a melegben biztosan megromlott volna. Ennél többet valószínűleg nem tudtunk volna sétálni, mert rettenetesen meleg volt, lehetett vagy 40 fok. A komoly séta után visszaballagtunk az állomásra, ott kellemes, klímás idő volt. Szerencsére alig voltak, állítom több rendőr volt, mint az utas, de ezt egy idő után megszokja az ember.
Este megérkezett a vonatunk, felszállás után kiderült, hogy ugyanabban a kocsiban utazunk, amiben megérkeztünk pár napja Karshiba, sőt még ugyanazt a kupét is kaptuk. Az utaskísérő is ugyanaz az férfi volt, amikor meglátott minket, kimondhatatlanul boldog lett. Nem mintha olyan sokat kommunikáltunk volna vele. Még el sem foglaltuk a helyünket és máris teával kínált. Jó volt ledőlni és aludni egy kicsit a döcögő vonaton. Ahogy sötétedett egyre szebb lett a táj. Olyan érzés volt, mintha a Marson vonatoztunk volna. Egy ideig még fotóztam a koszos ablakon, aztán besötétedett és már nem sok mindent lehetett csinálni.
Este tíz és tizenegy óra körül érkeztünk meg Taskentbe. Megjött értünk Atabég és elvitt arra a szállásra, amit már hetekkel azelőtt kifizettünk az utazási irodának. Ezesetben nem csalódtunk, amilyen drága szállás volt, olyan jó is. Majdnem a központban és ráadásul sok-sok városi kert vett minket körül.
Reggel a megbeszélt időre megérkezett megint hozzánk Atabég barátunk, épp végeztünk a svédasztalos reggelivel, ami benne volt az árban. Nagyon érdekes ízvilágú ételek is voltak, egy részét nem tudtam beazonosítani. Délelőtt volt egy kis munka, aztán kora délután egy kicsit kimozdultunk a fővárosban. Eleinte taxiztunk, mert Atabég rokona épp nem ért rá, utána volt egy kis metrózás is. A metró különlegessége az, hogy egész Közép-Ázsiában csak itt található. Van három vonala és nem olyan szép, mint mondjuk a Moszkvai. Szerencsére nem is drága, egy vonaljegy 1000 SUM volt. Be lehetett volna járni nagy részét a városnak, de a sok ellenőrzés eléggé elveszi az ember kedvét attól. Nekem szó szerint kipakolták a hátizsákom tartalmát egy asztalra és vizsgálták vagy öt percig. Bele sem merek gondolni, mit csinálnak azzal, aki a nagy bőrönddel megy le a metróba, belenéznek az alsóba is? Nálam, úgy éreztem, ott telt be a pohár. Jó tanács: mindenki használjon taxit, mert európai mércével nagyon olcsó és nincs ez a hercehurca.
Atabég első ötlete az volt, hogy megmutatja nekünk a Függetlenség teret és a Timur Lenk múzeumot. Jó ötlet volt, a városban nagyon sok a kert és nagyon jól vannak tartva. A legjobban a sok szökőkút tetszett, amiből ott rengeteg volt. A másik nagyon jó ötlet, hogy minden kertben és az utak mellé, fenyőfákat ültettek. Bizonyos szempontból sokat lehet spórolni a városnak azzal, hogy a kertekben örök zöld fák vannak és nem lombhullatók. A Függetlenség tér kertje fantasztikus volt, jó kis séta volt, szerencsénk is volt, mert addigra jött egy kis hideg front és 28-29 fokra esett vissza a hőmérséklet. A kert végén megérkeztünk a Timur múzeumához. Az épület fantasztikusan nézett ki, a tető ugyanúgy égszínkék színű, mint az összes mecset és medreszék Üzbegisztánban. Ez valami névjegye lehet Timur és a leszármazottjainak.
Az épületet állítólag 2006-ban építették. A belépő, ha jól emlékszem valami 2500-3000 SUM körül lehetett, azért nem emlékszem pontosan, mert Atabég ragaszkodott ahhoz, hogy kifizesse. Sajnos nem tudtam bent képet és videót készíteni, mert azokra külön kellett volna jegyet váltani és nem akartam pofátlan lenni. Mellesleg az sem volt olcsó és ráadásul a fényképezésre és a videózásra is külön tarifa volt. Atabég valószínűleg nem minket hozott ide először, mert azonnal kifizetett nekünk egy saját (orosz nyelvű) idegenvezetőt. Ami így utólag eszméletlenül jó dolog volt, nagyon sok információval gazdagodtunk. Olyan 30-40 percig tartott a tárlatvezetés, és amikor kijöttünk az épületből még nagyon sokáig csak ezen agyaltunk. Aki egyszer oda befizet, ne sajnálja az idegenvezetőt, nagyon megéri.
Tovább sétálva eljutottunk egy másodig világháborús emlékműhez. Azt kell tudni erről, hogy Üzbegisztán ugyan nagyon messze volt a fronttól, mégis hatalmas mennyiségű volt az áldozatok száma. A szovjet időkből innen tízezrével vitték a katonákat a frontra. Az emlékmű egy tradicionális fa épület, nagyon szép faragott oszlopokkal. A falakban egy réz lapokból álló „könyvek” találhatóak, amelyekben az elesett katonák nevei vannak beleírva. Összesen 14 részre van osztva, ugyanis annyi „viloyat” (megye) van. Akárhová is mentünk elhagyva ezt a helyet, mindenhol esküvőket láttuk. Ez itt Ramadán végén nem meglepő. Taxival indultunk tovább a következő helyre, ami egy szép vallási központ vagy valami ilyesmi volt. Angolul úgy van elnevezve, hogy: „Khazrati Imam Architectural Complex”. Itt egy működő mecset van, ami sok ember befogadására alkalmas vallási ünnepek idején. Most eléggé elhagyatottnak tűnt. Sajnos ez nem egy régi műemlék, Taskentben szinte semmi nem maradt, az 1960-as földrengés óta. A várost szinte teljesen a nulláról kellett felépíteni. Ekkor az egész Szovjetunió összefogott és végül felépítették egy új Taskentet. A többi nagy Szovjet város mintájára, ezért is van itt metró.
Khazrati Imam Architectural Complex
A hely nagyon tiszta és nagyon jól meg van csinálva. Bár egy kicsit kevés az árnyék, lehetne kicsit több fa. Ezt a helyet gyorsan be lehet járni, itt is sok a fotótéma. A komplexum végén van egy épület amolyan mecset féle, bár miután bementünk, inkább egy kis medreszére hasonlított. Tele volt kézműves árusokkal, az árak itt sokkal jobbak voltak, mint Taskentben. A kollégám vett itt egy igazi selyemkendőt, cserébe még tanácsokat is kapott, hogyan ellenőrizze le az eredetiségét. Az árusok kedvessége határtalan, már az is jól esik, hogy az ember leáll velük beszélgetni. A turistákhoz nagyon kedvesek voltak és ez tényleg nagyon meglátszódott. A kollégám, amikor éppen fizetett, véletlenül 1000 SUM-mal többet adott és miután végeztünk, itt és elindultunk a taxi felé. Az árus hölgy több tíz métert futott kiabálva feléje, azt kiabálva, hogy többet adott. Ezen nagyon meglepődtünk.
Atabég megkérdezte, hogy van-e kedvünk még egy kis sétához. Felajánlotta, hogy megmutatja és körbe vezet minket Taskent, amolyan óvárosán. Ez egy nagyon kicsi városrész, ahol megmaradtak a nagyon régi vályogból készült házak. Ennek a városrésznek a széle éppen tőlünk úgy száz méterre kezdődött. Kis idő múlva begyalogoltunk a belsejébe, kicsit inkább egy nyomornegyedhez hasonlított, omladozó házak, szemét, valahol földút, sok lődörgő alak és kéregető szegény gyerekek. Szomorú hangulata volt, a látványon még az rontott, hogy ezek a régi vályogházak csúnyán voltak javítgatva és sok ház tetején parabola volt. Csak egyet nem értettem, ha az egész város az építési láztól ég, akkor ennek a környéknek miért kegyelmeztek meg. Az sem látszik, hogy törekednének arra, hogy ez a városrész az eredeti állapotban megmaradjon. Itt nem csináltam egyetlen egy képet sem, mert egyrészt nem akartam őket azzal megsérteni, hogy lefényképezem a nyomorúságos életkörülményeiket, másrészt mert féltettem a gépemet.
Amikor körülbelül a városrész felénél jártunk, Atabég felajánlotta, hogy együnk egy kis friss „non” kenyeret (üzbég lepénykenyér). Éppen itt volt egy kis mecset és mellette egy kis pékség. Kiderült, hogy most nincs friss non és várni kellene úgy húsz percet. Nem siettünk, ezért várakoztunk. Miután megtudták, hogy távoli európai turisták vagyunk, megmutatták a teljes lepénykenyér elkészítési folyamatát. Azt is megengedték, hogy felragasszam a tésztákat a „tandir” falára. A „tandir” az a tradicionális kemence. Sajnos, amit itt láttuk, nem volt az igazi, mert gázzal működött és nem fával, de azért így is nagy élmény volt. A frissen sütött non nagyon gyorsan fogyott, mert nagyon finom volt.
Eldöntöttem, hogy megkockáztatom, és minimum kettőt elviszek haza, a bőröndömben. Azt mondták, hogy pár nap múlva megkeményedik, de elég csak a mikróban megmelegíteni és újból olyan lesz, mint a friss. Már későre járt és tovább indultunk a szálloda felé, csak itthon döbbentem rá, ránézve a google térképre, hogy mekkora utat tettük meg gyalog. Kár is lett volna autóval megtenni ezt a távot, mert akkor nem ismerhettük volna meg így ezt a várost.
Szállodába visszatérve, jól esett egy kis fekvés. A fő probléma mindig a víz volt, állandóan arról kellett gondoskodni, hogy jó sokat vegyünk. A szállodai szobában minden takarítás után, ki volt készítve egy pár üveg ásványvíz, ez a törődés nagyon tetszett. Viszont a wi-fi nagyon csapnivaló volt mindenhol, az egész országban, nagyon nehéz volt a családdal kommunikálni, talán ez volt az egyetlen negatívum. Atabéggel még lebeszéltünk egy késő esti vacsorát. Este eljött értünk és elmentünk az általa javasolt egyszerű helyre, ahol nagyon finom helyi ételeket készítenek. A szállásunk környékén nagyon kellemes volt sétálni, mert nagyon sok városi kert volt körülöttünk. Nekem már az is tetszett, hogy itt nem voltam allergiás (parlagfű és társai) mint otthon, nálunk idehaza éppen a szezonja volt.
A lelkesedésem nem sokáig tartott, ami a friss levegőt illeti, mert, ahogy megérkeztünk a város sűrűjébe, akkor egyből hatalmas füstön kellett átvágni magunkat. Itt, főleg a nyári estéken a legtöbb étterem és kajálda kiteszi az utcára a saslik sütőt és ott készítik a saslikot és más sülteket. Szerencsére a legtöbb füstöt felváltja a kellemes sült hús illata.
Az étkező, amibe bementünk nem volt túl fényűző, inkább egy olyan szakadt helyre hasonlított, ahol nálunk például menüt lehet venni 600 forintért. Érdekes volt az, hogy a bejárat a konyhán keresztül vezetett, ami igazából nem is hasonlított konyhára, egymás hegyén hátán ott voltak a bográcsok és a sütők, az összesben fortyogott valami finomság. A hely tele volt helyi emberrel, ami azt eredményezi, hogy itt bizony jó üzbég kaják lehetnek. Először plovot szerettem volna enni, de kiderült, hogy estére, már nem szokott maradni. Aztán úgy voltam vele, hogy valami különleges kell, így esett a választás a „beshbarmakra”. Eddig még soha nem hallottam róla, de állítólag nagyon finom és ráadásul lóhúsból van.
Aznap este nagyon finomat ettem és egy kicsit sajnáltam, hogy holnap reggel búcsút kell inteni ennek az egzotikus országnak. Másnap a kora reggeli órákban indult a gépünk, Atabég segített és kivitetett minket a sofőrjével a reptérre. A reptér káosza semmit nem változott, ellenőrzések-ellenőrzések hátán. Úgy éreztük mintha egyre rosszabb lenne. No de idővel mindig csak a szép emlékek maradnak meg. És itt még nagyon-nagyon sok látnivaló maradt. Úgy utaztunk haza, hogy már tervben volt a következő út.