Buhara egy ősi kb. 2700 éves város. Nagyon fontos állomása volt a selyemútnak. Na de sokat nem szeretnék írni a városról, mert az internet dugig van minden információval, amelyet én is magamba szívtam az utazás előtt. Erről a városról amúgy is legalább ilyen méretű postot lehetne írni. Kádir elmesélte, hogy Buhara a szülővárosa és hogy nagyon jól ismeri és jó kis emlékei vannak erről a helyről. Gondoltam, nála jobb embert nem is találhattunk volna.
Szerintem soha életemben nem ittam annyit, amikor volt alkalom venni egy 1,5 literes ásványvizet, az általában 20 percig volt elég, vagy még annyira sem. Az ásványvíz ugyan olyan árban volt, mint idehaza. Kettő fajta, amit ajánlatos volt venni. Fontos hogy olyan vizet vegyünk, aminek a nyaka és a kupakja be van fóliázva, ezt a jó tanácsot az üzbég barátaink adták. Egyébként a legtöbb víz nem is ásványvíz, hanem „hegyi víz” és meglepően jó. Negyed órája voltunk úton, amikor egy nagyon érdekes jelenségbe botlottunk, ez pedig a „megye határátkelő”. Olyan volt mintha egy másik országba mentünk volna át. Félreállítás, útlevél ellenőrzés és csomagtartó szemle. Kádir szerint nincs ezzel semmi gond, ez a biztonságunkat szolgálja, szerinte ezzel megnehezítik, a bűnözök és kábítószer kereskedők dolgát. Például Afganisztán közelsége miatt egyáltalán nem meglepő, ott ugyanis állami szinten termelik a kábítószerek előállításához szükséges nővényeket. Állítólag valamikor a turista buszokat nagyon szétszedik.
Sokadik alkalommal, megint megkérdezték tőlünk, hogy honnan jöttünk, hiába ott az útlevél a határőrök kezében, ők sem tudták mi az és hol van az a Hungary! Kettő órás zötykölődés után megérkezünk Buharába. Miután mindenki eléggé megéhezett, úgy döntünk, hogy a városnézés előtt ebédelünk egyet. Kádir első kérdése az volt, hogy pizza, vagy valami más európai? Erre a javaslatra mi egy határozott nemmel válaszoltunk. Ha már itt vagyunk, akkor természetesen csak is üzbég kaja jöhet számításba. Kádirnek volt is ötlete, megálltunk a központban, 10-20 méterre az „Ark” –tól (Buharai erőd, Buharai kán lakhelye). Mellettünk volt a Bolo Haus mecset, ahol a Buharai kán imádkozott. Az étterem, amelyik mellett megálltunk, szintén Bolo Hauz nevet viselt. Egyszerű, hangulatos és szép volt. Már kintről lehetett hallani, hogy a kerthelyiség tele van helyi lakossal, csak úgy visszhangzott az üzbég nyelvtől.
Követtük Kádirt, mielőtt bement volna a kapun, oldalra ment, hogy egy vízcsapnál megmoshassa a kezét. Ez a vízcsap a bejárattól pár méterre volt, eléggé ütött kopott volt. Megfigyeltünk, hogy minden vendég mielőtt bement volna, megmosta a kezét és az arcát, hogy tiszta kézzel üljön az asztalhoz. A közel 40 fokban nem volt nehéz minket is rávenni erre a lépésre, nagyon jól esett a hideg víz. Szinte mindenki a kerti helyiségben volt, mert bent az épületben elviselhetetlen meleg volt. A nagy fák egész jó árnyékolták a kerthelyiséget. Itt sem sok turistát láttunk, csak egy kínai vagy koreai család volt. Gyönyörű fából faragott székeken ülünk, de az épület sem volt semmi; gyönyörűen kézzel faragott oszlopokkal. Ez volt a harmadik hely, ahol a madárkalitkák lógtak (azt hiszem fürjekkel), úgy látom, imádják a madárhangokat, minden esetre nagyon hangulatos.
Miközben leültünk, megcsapta az orrunkat a saslik finom illata. El is döntöttünk, hogy helyi saslikot eszünk, de előtte megkóstolunk valami hagyományos levest is. A leves, amit úgy hívnak, hogy „surpa” (Шурпа), fogalmam sincs miből volt, de nagyon isteni volt. A saslik után úgy éreztem, hogy szétdurranok, annyira tele ettem magam, talán azért is mert repetáztam is. És a forró zöld tea nagyon hasznosnak bizonyult most is, főleg a zsíros saslik után, nagyon jól esett.
Figyelembe véve, hogy a központban voltunk, elég olcsó volt ez a hely. A borravalónak itt nagyon örültek, kb. 10%-ot szokás adni. Érdekes volt látni, hogy egy 7-8 éves kisfiúnak adták oda a papírpénzeket megszámolni, ő meg elképesztő sebességgel pörgette a bankjegyeket az ujjai között, nem is akárhogy. Majd leesett az állam.
Az első állomásunk a „Bolo hauz” mecset volt, első látásra nem úgy nézett ki, mint egy mecset. Nagyon impozánsak a bejárat előtti, gyönyörűen kifaragott, himalájai fenyő oszlopok. A mecset a 18. század elején épült. Ez volt az uralkodó „kán” kedvenc imádkozó helye. Éppen valami ima folyt oda bent, vagy talán valami „zártkörű rendezvény” lehetett. Úgy döntöttünk ide most nem megyünk be és inkább vásárlunk. A bejárat előtt egy csomó kézműves dolgot árultak. Sikerült is venni jó pár apróságot. Jól jártunk Kádirral, mert miután kinéztem valamit és már matattam a pénz után, akkor ő odament az árushoz és jól hangosan mondott neki valamit üzbégül, ezek után mindig kaptunk 10-20%-os engedményt. Érdekes, hogy itt minden mecset előtt volt egy olyan kis tószerűség lépcsőkkel körülvéve. Nem tudom mi célt szolgált, de nekem nagyon bejött. Éppen az egyik helyi horgászott benne, nem is akármilyen sikerrel. Hogy kerülnek bele halak, fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy az állam ennyire bőkezű lenne, pláne úgy, hogy senki nem vigyáz a helyre.
A következő fontos látnivaló: a buharai „Ark” erőd. Az erőd nem volt messze, körülbelül 30 méterre, csak egy nagyforgalmú úton kellet átkelni. Erről az erődről már a 900-as évekből is vannak feljegyzések. Azóta többször le volt rombolva és újjáépítve. A mostani várfalak 16-20 méter magasak. Abban az időben ez az építmény szimbóluma volt az erőnek, a nagyságnak és a megközelíthetetlenségnek. Ez az erőd volt továbbá a kán lakhelye is. Sajnos, körülbelül a 3/4-e elpusztult, utoljára például 1920-ban, bolsevik kezek által. Nagyon tekintélyt parancsoló a főbejárata, a tetejéről, a saját erkélyéből a kán sok kivégzést végignézhetett. A bejárat közelében lévő téren elég sűrűn tartottak kivégzéseket. Állítólag sokszor szó szerint patakokban folyt a vér és időnként térdig érő vérben állt az egész tér. A kivégzéshez sokszor már annyi is elég volt, hogy valaki egy idegenként tévedt oda. Arról már nem is beszélve, hogy mit tehettek egy hitetlennel.
A jegy vásárlásnál hamar kiderült, hogy külföldiek csak idegenvezetővel léphetnek be. Ezek után érthető is volt miért volt ilyen magas a jegyár, az idegenvezető díja és benne volt. A jegy ára kb. 20-30 000 SUM volt. Azonnal kaptuk is magunk mellé egy fiatal vörös hajú, szeplős fiatal orosz idegenvezető srácot, aki oroszon kívül, meglepően jól beszélt üzbégül is. Nagyon érdekes volt, amit mesélt erről a helyről, körbe is vitt, ahová csak lehetett. Sajnos a nagy része az erődnek már nem létezett, de itt folyamatosan dolgoznak a restauráláson. Úgy sejtem, kell még ide vagy 20-30 év, mire befejezik.
Az idegenvezető srác eleinte nem szólt, de a végén összeszedte a bátorságát és megkérdezte, hogy jól hallotta-e, tényleg magyarok vagyunk? Mondtuk neki, hogy igen, ő meg ettől nagyon boldog lett. Sejtettem, hogy miért kérdezi ezt. Az utazásunk előtt, az egyik videó megosztón rábukkantam egy Frei Tamás dokumentumfilmre Üzbegisztánról, ahol egy eléggé ismeretlen magyar felfedezőt, kelet kutatót mutatott be, aki nem más, mint Vámbéry Ármin. Sajnos a film megnézése előtt én sem hallottam még róla azelőtt. Főleg itt Buharában hatalmas neve van Vámbérynek és ezáltal a magyaroknak. Az Ark kicsi múzeumában is van egy szoba, ami emléket, állít fel neki. Vámbéryről sokat lehetne írni, de röviden annyi, hogy ő volt az első külföldi utazó, aki álruhában „derbisként”, bejutott az akkori hermetikusan lezárt országba és élve ki is jutott onnan. Ezáltal értékes információkkal szolgált az akkori kegyetlen és titokzatos országról. Az ott tartózkodásáról minden apró részletet feljegyezett. Hazaérve kiadta a könyvét, amit mellesleg több nyelvre is lefordítottak. Ez a könyv később stratégiailag hozzájárult ahhoz, hogy az orosz birodalom bekebelezze és véget vessen a Kán véres uralkodásának. Azóta is hálásak az itteniek úgymond a magyaroknak, a véres korszak véget érése miatt, amihez ha akaratlanul is, de nagyban hozzájárult Vámbéry Ármin. Gondolom ezért volt ilyen boldog az idegenvezetőnk, hogy olyan ritka magyar vendégeket is megismerhet, mint mi. Meg is kérdezte, hogy a konferenciára jöttünk, mert ő nem tudott róla, hogy most szervezés alatt lenne.
Az Ark múzeumában van egy helyiség, ami Vámbéry Ármin munkásságát mutatja be
Van itt minden, ami a külföldi turistának kell, az egyik helyen rábeszéltek arra, hogy vegyem fel a kán ruháját, egy fotó kedvéért, még egy kardot is kaptam. Vagy Kádir intézte el, vagy nem szoktak ezért pénzt kérni. Miután végeztünk az erődben, tovább sétáltunk a főtérre, az óváros központjába, ahol a legszebb látvány tárult elénk, a Mir-i Arab Medresze, a gyönyörűen kék kupoláival és a híres minaretjével. A „Medresze” egyébként olyan közép- és felsőfokú oktatási intézmény féle, ahol az akkori tudományokat oktatták a diákoknak, természetesen az iszlámmal együtt. A központi tér neve „Poi Kolyan”, nem túl volt nagy. Három nagy meghatározó épületből állt: Mir-i Arab medresze, Kolyan minaret és a Kolyan mecset. A tér épületei az 1500-as években kapták meg a mai formájukat. Sajnos az új hódítók mindig leromboltak a korábbi épületeket, mielőtt a sajátjaikat építtették, ez évezredeken keresztül így ment, de azért sokszor a földrengések is besegítették.
Az én kedvencem a Kolyan minaret volt, amely a téren található legrégebbi építmény is egyben. A minaretet 1127-ben építették, magassága: 46,5 méter, a mai napig Buhara legmagasabb építménye. Érdekessége, hogy a föld alá még 10 méterre nyúlik le, ott a szélessége eléri a hat métert. Sok száz éven át túlélt mindent, földrengéseket, háborúkat stb. A konstrukció nagyon egyszerű, az alap rétegesen lett kialakítva: nád és agyag kombinációja, többször egymásra pakolva. A minaret nem csak az ima összehívására szolgált, onnan mondták el az embereknek a Kán fontosabb bejelentéseit, és a kivégzések is mindennaposak voltak, aki rossz volt azt egyszerűen ledobták a tetejéről. Sajnos az utóbbi években, lezárták a látogatok előtt, mert ahogy mondták „csúnya dolgok” folytak ott fent. Hogy ez mit jelent pontosan, azt nem sikerült megtudnom.
Itt a téren egy évben több száz esküvőt szoktak rendezni. Éppen ottlétünkkor is egy esküvő előkészületei folytak. A hangulata ezeknek az épületeknek és a helyi emberek egyszerűen fantasztikusak. A téren, miközben fotóztam, leszólított egy fiatal srác, olyan tizennyolc év körüli és folyamatosan csak kérdezősködött. Honnan jöttünk? Milyen az élet nálunk? És ami meglepett: mi a véleményetek a Krímről és az orosz-ukrán incidensről? Hát, azt már megtanultam, hogy soha ne mond ki, hogy mire gondolsz, és inkább ködösíts, kérdésre kérdéssel válaszoltam. Sose lehet tudni, hogy ő kinek a pártján van. Ugyan ki akar ilyenkor és pont ilyen helyen a politikáról vitázni.
Rádöbbentünk, hogy az óváros ennél sokkal nagyobb. Mindent látni akartunk, amit csak lehetséges, és ami belefér az időnkbe. Kádirnak volt valami lábsérülése, ezért ö nem tolerálta a hosszú sétákat, ezért elég hamar feladta a gyaloglást és leült az árnyékba, egy járdaszegélyre. A végtelenségig próbált minket maga mellett tartani, mint valami gyerekeket. Megbeszéltük vele, hogy mi azért még bebarangolnánk a környéket, kicsit húzta a száját, hogy egyedül kell várakoznia, de éppen ezért jöttünk ide, hogy megnézzük az óvárost.
Néhány méter séta után megpillantottuk a sok árust, akik a Miri-i Arab metressze oldalsó falában hűsöltek és megpróbálták eladni a sok-sok szuvenírt. Remek dolgok voltak, csupa kézműves termék (legalábbis azóta sem csalódtunk, abban, amit ott vettünk). Itt minden egy kicsit drágább volt, mint máshol, de azért mégis jó volt elmondani, hogy Buhara óvárosában vettem. Gondoltam nem húzom az időt és elkezdek vásárolni az otthoniaknak. Az első dolog, amit akartam venni, az a selyemkendő a feleségemnek. Ha már a legendás selyemút egyik legfontosabb állomásán vagyunk, akkor ez egy kihagyhatatlan ajándék, főleg, hogy itt első osztályú a minősége. Sikerült is a megfelelő kendőt találnom és elkezdtem nagyon keményen alkudozni, ez ráadásul itt kötelező is. Nagyon élveztem, sőt alig bírtam abbahagyni. 45 ezerről, 30 ezer SUM -ra alkudtam le, ami Kádir szerint sem volt rossz üzlet. Aztán még egy kis engedményt is kaptam, azért mert vettem még egy jó pár apróságot. Vettem még: üzbég bögréket, itt úgy hívják őket, hogy: „piala” (Пиала), porcelán teafőzőt, hímzett tányérokat. Hihetetlen mennyire a vérükben van a kereskedés, amikor végeztem a vásárlással, akkor egy kis gyerek szaladt oda hozzám, aki elkezdte reklámozni a saját portékáit, és ezt az egészem profi módon, angol nyelven folytatta, elképesztően jó kiejtéssel. Amikor kiderült, hogy gyenge az angolom, akkor, áttért az üzbégre, de miután meghallotta, hogy oroszul beszélek, ö is oroszul folytatta és ezt az egészet anyanyelvi szinten.
Egy nagy hibát követtem el azzal, hogy a 4-5 árusból, minden vásárlást az elsőnél intéztem el. A többiek egy kicsit mérgesek lettek emiatt, legalábbis ezt láttam rajtuk. Az egyik ilyen női árus elvette a szatyromat, amiben a vásárolt dolgaim voltak és azt mondta, hogy addig nem adja vissza, amíg tőle is nem veszek valamit. Folyton hajtogatta, hogy nem szép dolog, hogy nem veszek tőle semmit. Legalább tíz percig próbálkozott, amikor is végre nekem is leesett, hogy csak viccelődik. Nagyon komolyan adta elő ezt a műsort és én be is vettem. Persze utána nevetve visszaadta a szatyromat. Talán azért is voltak ilyenek, mert pont a főszezon előtt voltunk, és még alig volt turista és természetesen bevétel sem.
Vásárlás végeztével tovább indultunk, ahová az utca vezetett. Szembe találtuk magunkat egy Toqi Zargaron nevű épülettel, ami mint kiderült egy jó párszáz éves fedett piaccsarnok. Odabent nagyon kellemes volt az idő és dugig volt sok kézműves áruval. Miután kimentünk az épületből a másik oldalon, még úgy pár száz métert tettünk meg. Úgy tűnt, hogy itt minden második ház vagy mecset, vagy medresze. A maga nemében mindegyik egyforma volt és mégis más. Hajtott a felfedezési vágy, be akartam volna járni az egész környéket, de sajnos időnk véges volt. Kádir egyáltalán nem volt egy jó idegenvezető, néha úgy éreztem többet tudok nála erről a városról és a különféle épületekről, pedig én csak 8-10 órát foglalkoztam a kutatással (az interneten).
Mir-I-Arab medresze
Miután visszasétáltunk Kádirhoz a Kolyan térre, neki hirtelen az az ötlete támadt, hogy mutat nekünk egy nagyon gyönyörű helyet, de ahhoz igyekeznünk kell, mert hamarosan bezár. Már jócskán benne voltunk a délutánban, kb. fél 5 körül lehetett. Kádir azt mondta, hogy a város szélén található, úgy 10 kilométerre a központtól. Ideges volt, mert nem emlékezett, hogy pontosan meddig is van nyitva ez a hely.
Átvágtunk a fél városon keresztül és megérkeztünk egy parkolóba, ahol már szaladtak is beszedni a parkolási díjat, ami 200 SUM körül volt. A hely neve, ahová megérkeztünk„Bahouddin”, vagy még úgy szokták hívni, hogy „Bahouddin” mauzóleuma. Mint kiderült ez egy nagyon híres vallásos központ, ami a 15-16 század környékén épült. Sajnos, az utazás előtt, amikor Buharát tanulmányoztam, nálam ez a hely teljesen kimaradt. Talán azért, mert nem számítottam arra, hogy a városon kívülre is eljutunk, teljesen az ellenkező irányba autózva.
Bahouddin mauzóleum, bejárata és a központi tere
A bejáratnál komoly összegű belépőt szedtek (üzbég mércében), ami ha jól emlékszem: olyan 3-4 ezer forintnyi lehetett. Kádir nagyon felháborodhatott az összeg hallatán, valamiről nagyon hevesen vitatkozott a pénztárossal, aztán végül mérgesen feladta és gyorsan kifizette a jegyeinket. Megakartuk neki téríteni, de nem hagyta magát.
Belépve a nagykapun, egy kis kikövezett út vezetett az épület komplexum belsejébe. Még mindig nagy volt a forróság, de az volt az érzésem, hogy minél tovább megyünk, annál hűvösebb lesz. Amikor megérkeztünk a központi udvarra, ott elképesztő nyugalom és békesség fogadott minket. Nem tudom elmagyarázni, hogy mi lehetet ez, de úgy éreztem, itt akarok maradni és nem akarok innen elmenni. Odakint tombolt a 40 fokos forróság, de ebben a belső részben mégis kellemes párás idő volt, annak ellenére, hogy nyitott terű volt.
Az egész épületegyüttes szépen fel volt újítva és nagyon tiszta volt. Sok helyen kipárnázott padok voltak, gondolom azoknak, akik szeretnének meditálni vagy imádkozni. Állítólag minden üzbég muszlimnak egyszer az életben el kell jutnia ide, röviden ez amolyan üzbég Mekka. Itt található ennek a bizonyos épület névadójának, „Bahouddin Naqshband Bukhari” sírja is, sokan konkrétan a sír közelében imádkoztak. Még egy szent forrás is volt itt, amiből mindenki vizet merített, ami állítólag gyógyító hatású. Elég sűrűn megfordulnak itt a politikusok is, nem véletlenül van egy nagyon jó minőségű aszfaltút, amely egészen a repülőtérről vezet ide.
Érdekes, hogy nem ez volt az első hely, ahol az út közepén egy beszáradt fa hevert és a helyiek pénzt dugdostak minden réseibe. Kádir szerint ez egy szent fa és mielőtt pénzt dugna a résekbe valaki, előtte kívánni kell valamit és valóra válik.
Az egész komplexum nem is olyan hatalmas, mint amilyen első pillantásra tűnik. Vannak itt még vallási iskolák és egy múzeum is. A múzeum egész pici volt, de tele volt érdekes vallási kegytárgyakkal és ereklyékkel. Úgy döntöttünk szétnézünk, hogy mi van benne. A bejáratban egy imám fogadott minket, soha azelőtt még nem beszéltem iszlám pappal és meg kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam. A beszélgetés csak megerősített benne, hogy ez a vallás nagyon békés. Az elején nagyon kínos pillanatok voltak, mert miközben körbe vitt minket volt, hogy kérdéseket tett föl az iszlámmal kapcsolatban. Hát, valószínűleg nagyon tudatlanok voltunk az ö szemében. De az biztos, hogy nagyon felejthetetlen élmény volt.
Hat óra elmúlhatott, amikor Kádir azt mondta, hogy most már induljunk hazafelé, mert nem akar a sötétben vezetni. Valahogy ebben az országban mindenki kerüli az éjszakai vezetést és látva a bizonyos útszakaszokat ez érthető is. Voltak olyan útszakaszok, ahol az aszfaltot hirtelen felváltotta a murva és a hatalmas, átláthatatlan kavargó por. Nem is hittünk a szemünknek, hogy az is országút volt.
Kádir autója nem bírta ki a teljes utat, ezért Karshi előtt 10-20 kilométerrel, meg kellett állnunk tankolni egy kis metán gázt. Azt, hogy mennyit tud megtenni az autó teli tankkal, nagyban befolyásolta a gáz minősége. A benzinkút, ahol megálltunk borzalmasan nézett ki, iszonyat koszos volt és rettentő büdös az egész környék. A tankolási folyamat meg félelmetes volt, valahogy halálfélelme volt az embernek, elég egy szikra és az egész környék a levegőbe repül. A metán gáz szaga volt a legrosszabb, olyan volt, mint egy hatalmas pöcegödör.
Már nagyon elkezdett sötétedni, amikor megérkeztünk vissza Karshiba. Gyorsan megbeszéltük a vacsora időpontját. Először letettek minket a szállodánkban, utána pár óra múlva már jöttek is értünk. A hely ahová elvittek nem volt valami jó, ordított a helyi zene és a klíma a maximumon ment. De lehet, hogy csak azért mert az utcákon a sötét beálltával mindenki előveszi a slagot és locsolja az forró utakat, járdákat. Ettől hatalmas pára lett, az étterem előtt alig kaptunk levegőt, utána meg bementünk a „hűtőszekrénybe”. Már alig emlékszem mit ettünk vacsorára, talán azért, mert az étterem eléggé nyugatias volt, vagy legalábbis arra törekedet. Sokkal jobbakat ettünk egyszerűbb helyeken, mint ezen. Ez más miatt volt érdekes. Jó volt nézni, ahogy a Dzsáhangir barátunk egy hatalmas korsó sört próbál legyűrni. Először nekem is átfutott az a gondolat, hogy jól esne egy kis sör, de végül (külső nyomásra) maradtam a helyi alkoholnál (vodka) és a forró teánál. Valószínűleg a vodka is volt a ludas abban, hogy iszonyatosan kikészítettem a gyomromat. Lehet, hogy nekem is a sörnél kellett volna maradnom. Dzsáhangir azóta lett olyan sörös, amióta pár éve járt Németországban.
Miután végeztünk a kajával (lakomához hasonlított) a vendéglátóink hirtelen a semmiből meghívtak minket egy esküvőre. Hát eléggé meglepődtünk, főleg, hogy másnap egy Szamarkandi városnézést terveztünk és utána onnan visszavonatozást a fővárosba. Megnyugtattak minket, hogy ha elfogadjuk a meghívást, akkor ez nem befolyásolja a másnapi programot. Ezek után nagyon szívesen elfogadtuk a meghívást. Azt persze nem tudtuk, hogy mire is számítsunk és egyáltalán milyen ajándékot vigyünk az esküvőre.
Reggel nyolc körül már jöttek is értünk kocsival. Látszott rajtuk, hogy eléggé gondterheltek és nem akartuk őket megbombázni millió kérdéssel. Nem is értettük, hogy mehetünk esküvőre ilyen reggeli órákban. Elég sokat mentünk autóval, talán a város legszélén lehettünk.
A környéken csak családi házak voltak és eléggé lepukkadt környék, normális aszfaltozott út is alig volt. Amikor megérkeztünk az utcába, akkor már semmit sem értettem, mert egy árva lélek nem volt a környéken. Minden családi háznak egy óriási szépen kifaragott kapuja van, ez itt hagyomány, hogy senki sem tudjon véletlenül sem bepillantani a másik magán szférájába.
Miután a vendéglátóinkkal beléptünk egy hatalmas ház, hatalmas udvarába, kiderült, hogy itt igen is van „élet”. Oldalt éppen pihentek a zenészek, akik a többi vendéggel együtt úgy néztek minket, mintha fehér hollók lettünk volna.
A legtöbb vendég az udvar végén lévő árnyékban ült az erre a célra kipakolt székeken. Elől ültek a „nagy öregek”, lehettek vagy 80-90 évesek, volt, aki turbánban és volt, aki a hagyományos üzbég tyubityejkában, mindannyian nemzeti ruhákban voltak. Az egész olyan váratlanul ért, ha némiképp felkészülhettem volna erre, akkor talán mertem volna elővenni a fényképezőgépet, mert ilyet csak Nat Geo képen láttam. Sajnáltam is hogy nem készülhetett róluk kép, de fogalmunk nem volt a helyi szokásokról, lehet, hogy ezzel megsértettem volna őket. Sokat nem várakoztattak minket az udvaron, miután bemutattak minket a házigazdáknak, azonnal beinvitáltak a házba, az egyik vendégfogadó szobában, ahol megvolt terítve egy asztal teli étellel és itallal. A legfontosabb étel, amit ilyenkor fontos elfogyasztani, az az esküvői plov. Fontos, hogy nem szabad visszautasítani, mert azzal nagyon megsértjük a vendéglátókat. Az esküvői plov, különbözik a hagyományostól. Elsőre nekem egy kicsit úgy tűnt, hogy több benne a zöldség. Ennek az ételnek itt az esküvők idején hatalmas hagyománya van.
Az asztalnál sokat beszélgettünk és természetesen sokat ettünk. Sok mindent sikerült kideríteni az esküvői szokásokról. Például, az esküvőt megelőző napon kezdik készíteni egy hatalmas bográcsban a plovot, hogy másnap korán reggeltől egészen estig, ezzel az étellel kínálják a vendégeket. A vendégnek nem kötelező ajándékot hozni, csak ha nagyon ragaszkodik hozzá. Viszont nem szabad visszautasítani a finomságokat, amiket ilyenkor kínálnak (főleg plovot). A nap bármelyik részén, szabadon jöhet az ember, nincs kikötve. Reggeltől egészen este 5-6 óráig a nők nem jöhetnek, csak este, amikor egy kicsit bedurvul a buli és hangosabb lesz a zene. Nők közül csak a személyzetet láttuk ott és az ifjú pár szüleit, csak ők lehetnek ott napközben. Sajnos az ifjú párral nem találkoztunk, lehet, hogy azért mert épp valahol fényképezkedtek, itt ennek is nagy hagyománya van, főleg a történelmi helyeken.
Kicsit rosszul éreztük magunkat, hogy üres kézzel megyünk majd, ezért még a szálláson kitaláltunk, hogy összedobjuk, amink van. A kollégámnak maradt még egy pénztárca, ami marketing céllal hoztuk, más dolgokkal együtt, szerencsére nem osztogattunk el mindent és maradt egy. Nálam viszont, volt egy kis házi barackpálinka, egy két decis ásványvizes üvegben, amit fertőtlenítés céljából hoztam (nem is volt időm inni belőle). Nem egy túl nagy ajándék, de a semminél jobb.
Az ajándékainknak nagyon örültek, Üzbegisztánban általában mindenki mindig kedves és mosolygós, azt sajnos nem lehet tudni mennyire őszinte. Még képet is kértek, hogy csináljak az ajándék átadásról. Az is kiderült, hogy ők már annak is nagyon örültek, hogy ilyen”egzotikus” vendégek meglátogattak egy ilyen kis esküvőt, errefelé ritka a turista, mint a fehér holló, talán azért is bámult minket mindenki. Folyamatosan tömtek jobbnál jobb kajával, de én éreztem, hogy itt a vége, egyszerűen betelt. Ráadásul a gyomrom sem volt jól, sőt a további vodkától, ez csak rosszabbodott.
Azután megkérdezték meg akarjuk-e nézni a „konyhai részt” (a szakáccsal és a plovval). Azonnal igent mondtuk. Végül az udvar egy eldugott részén volt berendezve a konyha, ahol ott voltak a nagy üstök. Nagy megtiszteltetés volt, hogy bemutattak a szakácsnak, ők nagy tiszteletben állnak. Sőt kérdezhettünk is, el is mondta a recept titkokat, de valószínűleg ő is tudta, hogy ezek az ételek attól jók, hogy helyi összetevőkből készült.
Próbálkozhatunk itthon többször is, soha nem lesz hozzá hasonló, például helyi nagyon jó minőségű fűszerek, rizs és stb. összetevők nélkül csak hasonlót tudnánk készíteni. A szakács a végén még pózolt is, kérték minden oldalról lefényképezni a finomságokat. Azután szóba került, hogy már indulni kellene Szamarkandba, mert hosszú az út. Kiderült, hogy még Kádir fia és a barátja is csatlakozik hozzánk. Az utóbbi azért, hogy ő vezessen bent a városban, mert nagy rutinja van, ugyan is itt jár egyetemre. Addig még mindenkit bevártunk, minket beültettek egy másik szobába, ahol már nem voltak asztalok és a földön kellett ülni, ez a hely már jobban tetszett, mert ez olyan helyi volt. Többször is majdnem elindultunk, de mindig valami miatt nem sikerült, utoljára például kitalálták, hogy csináljunk egy csoportképet. Sok-sok kattintás után végre indulhattunk. Öten ültünk egy nem túl nagy autóban, odakint meg 40 fok fölött volt a hőmérséklet. Klíma csak ritkán ment, mert nem bírta mindenki.