Üzbegisztán 1. rész

Néhány évvel ezelőtt, egy céges utazás révén volt szerencsém eljutni Közép-Ázsia szívébe, a mesés Üzbegisztánba. Őszintén bevallom, alig tudtam valamit erről az országról. Amikor felmerült az utazás ötlete, hónapokon keresztül böngésztem az internetet. A feladat nem volt egyszerű, mert az interneten, az orosz nyelvtudásom ellenére, csak töredék információhoz sikerült hozzájutnom. Sok fontos dolgot nem tudtam kideríteni, mint például a vonatjegy árak, tömegközlekedés, stb. Valahogy Üzbegisztán még nincs teljesen az interneten, egy orosz út megszervezése sokkal egyszerűbb feladat ennél.

Ebben a blogban, elsőként ezt a csodálatos országot szeretném bemutatni. Az elszántságomat az is mutatja, hogy, másodszor kellett nekifutnom ennek az útleírásnak, mert sajnos az első kész verzió törlődött egy zárlatos pendrive miatt, de ennek ellenére nem adtam fel és leírtam még egyszer az élményeimet.

Rövid információ Üzbegisztánról

A mostani Üzbég Köztársaság, egy fiatal ország Közép-Ázsiában, 1991-ben vált függetlenné a Szovjetunió összeomlása után. A területe: 447 ezer négyzetkilométer. A távolság a nyugati és a keleti országrész között: 1400 km. Az északi és déli között: 930 km. Az ország határos Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal, Türkmenisztán, Tádzsikisztánnal és Afganisztánnal. Fővárosa: Taskent, második legnagyobb városa: Szamarkand.

Üzbegisztán lakossága 31,6 millió fő, ebből üzbég kb. 82%, tadzsik 5%, orosz 2%, a többi kirgiz, tatár és koreai (ez nem elírás). A hivatalos nyelv az üzbég, de az orosz is komoly szerepet tölt be még, bár leginkább a fővárosban és nagyobb városokban, vidéken már ritka, ha valaki tud. Az ország adminisztratív felosztása, a következőképpen áll össze: van 12 tartomány (vagy: Viloyat) és egy autómon köztársaság (Karakalpakstan). A hivatalos adatok szerint az üzbég lakosság 93%-a (nagy többségben szunitták), muzulmánok, tehát muzulmán országnak mondható, a második legnagyobb felekezet a keresztény. Az éghajlata száraz kontinentális, rövid meleg téllel és hosszú forró nyárral. A napsütéses napok száma, eléri a 300 napot évente.

Üzbegisztán egy nagyon gazdag történelemmel rendelkező ország. Ez a szülőhelye a sok ősi civilizációnak és nem utolsó sorban a nagy hadvezérnek Timur Lenknek. Több mint 2 ezer éve itt húzódott a híres Selyemút, ezen keresztül szállítottak porcelánt, teát és fűszereket Kínából Európába. Az ország vonzerejének a legnagyobb titka az a vendégszeretet és az ősi hagyományok, amik a Szovjetunióban több évtizeden keresztül nem vesztek el.

Sajnos nincs közvetlen járat Üzbegisztánnal

Kettő viszonylag olcsó módja volt eljutni Üzbegisztánba. Az egyik Moszkvai átszállással (Aeroflot, orosz légitársasággal), a másik a törökországi Isztambulon keresztül (Turkish Airlines, török légitársasággal). Az utóbbi egy kicsit drágább és hosszabb a repülési ideje, viszont kényelmesebb. Persze vannak más légi társaságok, de azoknak az ára majdnem a duplája a fentieknek. Végül az orosz Aeroflotot választottunk, árban ők voltak a legjobbak. Nem vettük észre, hogy közeledett a nagy üzbég nemzeti ünnep (szeptember 1, a „Függetlenség napja”), ez rá is tette a bélyegét az utazásunkra, ennyire szigorú reptéri ellenőrzésben már évekig nem volt részünk. Aki ebben az időben készül, az kösse fel a nadrágját.

Üzbegisztán vízumköteles ország. Az elintézése bizonyos szempontból könnyű, de mégis nehézségekkel jár. Két fajta vízum volt: a turista és az üzleti. A cégeshez egy céget kell ismerni, aki hajlandó egy meghívólevelet adni. Ha nincs, akkor marad a turista vízum. A turista vízumot véleményem szerint a legegyszerűbben egy budapesti utazási irodán keresztül lehet elintézni. Voltak más módjai is, de azok bonyolultak és nagy költségekkel jártak. Nem is annyira a vízum, hanem a meghívólevél kiállítása a lényeg. A magyar utazási iroda éppen ezt intézi el, miután kapcsolatba lépnek az üzbég partner irodájukkal. Ennek persze költségei vannak és természetesen több feltétele is. A meghívólevél ára kb. 15 000 Ft volt. A folyamot elindításához szükség volt a repülőjegyre, vagy egy foglalási papírra. A fenti turista vízumnak az a hátránya, hogy egy komplett utazási tervvel is kell rendelkezni az ügyintézés elkezdése előtt. Vagyis előre tudni kell, hogy a fővárosból, mikor és melyik város/városokba utazunk tovább, a szállásfoglalás miatt ez ugye elengedhetetlen. Ez valahol érthető is. Itt előfordulhatnak bosszantó dolgok, például az, hogy az utazási irodák a saját kapcsolataikkal rendelkező szállodákat preferálják. Vagyis, nem biztos, hogy felajánlanak olyan árszint vagy minőségű szállást, mint amit előzetesen már kinéztünk. Legtöbb általuk kínált szállásnak nem volt weblapja és úgy elég nehéz volt leellenőrizni, összevetni az árakat. Mi legalábbis akkor ezt éreztük. Ez volt az első utunk és bár üzleti célú volt, papíron mégis turistaút volt. Nem sikerült időben kapni céges meghívó levelet a frissen megismert ügyfeleinktől.

A fent említett folyamathoz szükség volt még egy színes szkennelt útlevél másolatra, egy angol nyelvű igazolásra a munkahelyről. Ez egyfajta hivatalos munkahelyi nyilatkozat arról, hogy munkaviszonyban vagyunk velük. Fel kellett tüntetni az összes adatot, munkaviszony kezdetét, nevet, szül. időt, útlevélszámot stb., továbbá, ha ezek megvannak, még ki kell tölteni egy rövid angol nyelvű adatlapot, ez egyáltalán nem bonyolult, ezt az adatlapot az utazási iroda küldi.

Van még egy fontos mozzanata az ügyintézésnek, az pedig hogy hol vesszük fel a vízumot. Kettő lehetőség van, az első a Bécsi konzulátus. A másik lehetőség a telepített vízum, vagyis az, amelyiket a Taskenti repülőtéren lehet átvenni, fizetés ellenében. Így utólag szerintem Bécsbe utazni, kész időpocsékolás. Az ember elutazik Bécsbe, rámegy egy csomó ideje, csak azért, hogy már az útlevélbe beragasztott vízummal lépjen be Üzbegisztánba. Véleményem szerint ez belépéskor nem ad semmiféle előnyt a telepített vízummal szemben.

Erre a kérdésre még a meghívólevél elkészülése előtt választ kell adni az utazási irodának. Mi a reptereset (telepített) vízumot választottuk és nem bántuk meg. Körülbelül két hetet kellett várni a meghívólevélre. Miután megkaptuk, ki kellett nyomtatni és ezzel letudva a neheze.

Érkezés Üzbegisztánba

Üzbég vízum
Üzbég vízum

Nagy kár, hogy mindkét fent említett járat éjszaka érkezik az Üzbég fővárosba. Jó légi felvételeket csinálni így sajnos lehetetlen. És ráadásul alig volt kivilágítva a város, először nem is értettünk, hogy hová fogunk leszállni. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy milyen szerény és kicsi a Taskenti reptér. Leszállás után egy reptéri buszba zsúfoltak. Körülbelül 200-300 métert autóztunk, utána betereltek minket egy épületbe, egy nagyon keskeny folyóson keresztül. Egyenruhásokból volt bőven, mindenhol ott voltak és nagyon figyeltek, kicsit szürreálisnak tűnt az egész. Megérkezés után a repülő utasainak a majdnem 98%-a átment az útlevél ellenőrzésen, mert a többségük helyi volt. Mi és még egy szerb család ott várakoztunk a bódé előtt, hogy végre jöjjön valaki és kiállítsa a vízumunkat.

Már figyelmeztettek minket, itt lehet várni 10 percet vagy akár 2 óra hosszát. A felelős személy megérkezése után (csak akkor ülnek be a bódéba, ha megérkezik egy gép), gyorsan oda kell adni neki mindent papírt (a kész meghívó levelet, útlevél stb.) A vízum ára, ahogy én tapasztaltam minden nap más. Mi, ha jól emlékszem 60 USD-t fizettünk, de azt hallottam másoktól, hogy ez az összeg minden nap változhat (volt már 80 USD és 80 EUR is). A szerb család, aki velünk együtt várakozott teljesen más összeget fizettek. Az egész teljesen kiszámíthatatlan, sehol sem volt semmi sem kiírva. Állítólag néha (1-2 db.) igazolványképet is kérnek, ezért feltétlenül el kell tenni legalább 2 db-ot, nem szabad kockáztatni egy ilyen balhét, ha nem is fordítanak vissza, de nagyon sok pénzre megbüntethetnek. Ez alkalommal tőlünk nem kérték ezeket az igazolványképeket.

DeklarációHa megvan a vízum, akkor irány az útlevél ellenőrzés és a csomagfelvétel, de itt még nincs vége. Sok turista azonnal elindul a vámvizsgálat felé és elfelejtik, hogy előtte még ki kell tölteni egy kis két oldalas vám deklarációt. Tehát mi is ez? Ez egy nagyon fontos papír amit, két példányban kell kitölteni, nem szabad hibát véteni a személyes adatokban és nagyon fontos feltüntetni a birtokunkban lévő drága tárgyakat, például: notebook, fényképezőgép, mobil telefon stb. A típusát és az árát is fel kell tüntetni. Továbbá a behozott valuta pontos összegét, melegen ajánlom, hogy mindenki őszinte legyen. A nyomtatványt el lehet venni az arra szánt pultokról. Három fajta papírt található a pultokon, angol, orosz, üzbég nyelven. Általában aki először lát ilyet, az kiakad ezen a papíron. Elsőre mindenki tanácstalan és nem tudja, hogy egy csomó rubrikába mit kell beleírni, és mennyire vegye ezt komolyan az ember. A vámosoktól sok segítségre ne számítson senki, azok itt is nagyon gorombák és nem segítőkészek. Úgy gondolom, aki Bécsben elintézi előre a vízumát, az nem biztos, hogy sokkal előrébb lesz. Ezek az információk nem nagy dolgok, de ha valaki számít rájuk, akkor nagyon sok időt és ideget meg lehet spórolni.

Miután sikeresen átmentünk az ellenőrzéseken, már alig vártunk, hogy itt hagyjuk ezt a repteret és végre levegőzzünk egyet. Fáradtan és álmosan most már csak arra vágytunk, hogy aludjunk egy keveset valahogy, valahol. A reptér környéke több kordonnal van körülvéve, tele ellenőrző pontokkal és eszméletlen mennyiségű gépfegyveres rendőrrel. Csak az tud bejutni a reptér közelébe, akinek érvényes repülőjegye van. Legalábbis ez volt a benyomásunk. Egy kicsit megnyugtató ez a biztonság, de mégis nyugtalanító.

DeklarációAz épületből való kijutás után, döbbenten láttuk a taxi sofőrök hadát, akik hangosan próbáltak fuvart szerezni maguknak. Harmincan vagy negyvenen is lehettek, csak egy kerítés és egy kapu választotta el őket attól, hogy ránk „támadjanak”. Más választásunk nem volt, mentünk előre, át a kerítésen, bele a tömegbe. Le volt beszélve az egyik friss ügyfelünkkel, hogy ő jön elénk. Megjegyzem sosem találkoztunk előtte és képem sem volt róla, így nem tudtuk, hogy néz ki. Amikor beléptünk a tömegbe, nem győztük elhessegetni a hiéna taxisokat. Abban a pillanatban mindenki ránk szállt. Fogalmunk sem volt hogyan tovább. Olyan volt, mint egy zombi apokaliptikus filmben. Aztán hirtelen előkerült egy fiatal, jól öltözött srác, kinyújtotta a kezét és hangosan odakiabálva, azt mondta: „Üdv én vagyok Atabég”. Kicsit fellélegeztünk, nem tudom mit mondott a sok taxisnak, de azok egy pillanat alatt békén hagytak minket.

Atabégnek nem volt jogosítványa és ezáltal kocsija sem, ebben segítette őt az egyik rokona. Az éjszaka közepén betuszkoltak minket egy kis szerencsétlen Matizba két nagy bőrönddel, elindultunk a Vasútállomás felé. Hajnali 2-3 óra lehetett, a város teljesem üres volt. Érdekes volt látni a furcsán elhagyatott éjszakai Taskentet.

Régen autókereskedésben dolgoztam ezért azonnal észrevettem a furcsaságot; csak egyféle gyártmányú autó volt az utakon. Még pedig a Daewoo/Chevrolet és kb. 1-2 % szovjet Lada. Más típust szinte nincs is az utakon. Később megtudtuk az okát, állítólag így akarják megvédeni, felfuttatni a hazai gépkocsigyártást.

Vonatközlekedés Üzbegisztánban

A továbbiakban dél-keletre vettük az irányt, Karshi (vagy másképp: Qarshi) nevű városba, ez kb. 500 km-es út. Csak nagyon kevés turista téved oda, nincsenek is itt olyan látnivalók, mint a Buharában és Szamarkandban. Minket viszont a munka szólított oda.

A vasúti vonal, körülbelül ugyan így halad, mint a közút

Már korábban elterveztük, hogy vonattal utazunk oda, mert repülővel nem túl biztonságos és az indulási/érkezési idők sem voltak megfelelőek számunkra. Sajnos online lehetetlen volt vonatjegyet venni, talán egyszer eljutnak oda, de az utazásunk idején ez csak egy álom volt. Volt egy weblapja az üzbég vasút társaságnak, de nem értettük mire volt jó, mert azon még a menetrend is pontatlan volt. Különbözött a jegyeken feltüntetett időpontoktól. Vannak arra utaló jelek, hogy ez változik a közeli jövőben, de akkor még előre és személyesen lehetett csak megvenni.

Megérkeztünk a kihalt vasútállomásra, itt is, mint a reptéren, brutális a közbiztonság, a szokásos kerítés és a sok rendőr. A vasútállomásra sem lehet bejutni érvényes jegy nélkül. Van az épület oldalán egy kisebb csarnok, ahol a jegypénztárak találhatóak. Sorba nem kellett állni, mert egy lélek nem volt, viszont a kasszás hölgy nem igen beszélt nyelveket, csak üzbéget. Az is rögtön kiderült, hogy sem dollárral, sem euróval nem tudunk fizetni, pedig az ügyfelünk azt írta nekünk, hogy ez nem probléma. Semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük, egyrészt már csak az első osztályos háló kocsisba volt jegy, másrészt retúrjegyet nem lehetett megvenni. Hogy mi az oka, ezt nem sikerült kideríteni. Szerencsére, amikor a hölgy kiállította a jegyeket, kiderült, hogy relatíve nem is drága. Ekkor jött az újabb pofon, mert azt gondoltunk, hogy itt a fővárosban, a vasútállomáson gond nélkül fizethetünk bankkártyával, de gyorsan kiderült, hogy csak a helyi kártyával lehet fizetni. Szerencsére, velünk volt Atabég aki azonnal előkapta a kártyáját és azonnal kifizette, mi pedig oda adtuk neki a jegy árát euróban. Ö meg még örült is neki, hogy egy kis valutához jutott. Ha ezekkel a repülőjáratokkal érkezel és indulni is akarsz tovább, akkor könnyen ott találod magad az éjszaka közepén pénz nélkül. Sajnos ilyenkor még minden zárva van, még vizet sem tudtunk venni.

A vonatunk indulásáig még volt egy pár óra hossza, ezért úgy határoztunk, hogy a továbbiakban a vasútállomás várójában pihenünk. A fáradtságtól már alig járt az agyunk. Átsétáltunk a vasútállomásra, sok ellenőrző ponton keresztül, legalább kétszer tetőtől-talpig leellenőriztek (motozás, fémdetektorok stb.). Ebben az országban minden a kapcsolatokon múlik, ha sok befolyásos embert ismersz, akkor sok minden megtehetsz. Atabég barátunk ismerte az vasútállomás főnököt, ezért beengedték velünk együtt, holott nem volt jegye sem. Ennyit a szigorú biztonságról.

Üzbég pénz

Üzbegisztánban a törvényes fizető eszköz a SUM (vagy: SOM, СУМ). Sok érdekességet olvastam már róla, de élőben még nem láttam ezt a híres üzbég pénzt. Kívülről semmi különös nincs rajtuk, leginkább az a döbbenetes, hogy milyen kis címleteket használnak a mindennapokban és főleg az, hogy azok milyen keveset érnek. A jelenleg forgalomban lévő bankjegyek: 200, 500, 1000 (2013 óta bevezették az 5000-es címlet is, de mi alig láttuk valahol).

Az utazásunk idején az („fekete piaci”) árfolyam a következő volt: 1000 SUM = 100 Ft. Igen, a pénznek egy külön hátizsák kell! Gondoljunk csak bele, a legnagyobb címletű papírpénz csak 100 forintot ér. Ha készpénzzel szeretnéd fizetni a kaját, közlekedést, akkor rájössz, hogy itt bizony sok papírfecni kell. Az országban hatalmas az infláció, de ahelyett, hogy nagyobb címletű bankjegyeket nyomtatnának, inkább az elektronikus pénzt fejlesztik. Az utóbbi időben nagyon elterjedt ez a bizonyos belső bankkártya. Csak egy üzbég állampolgárnak lehet és csak is belföldön lehet használni. A legtöbb üzbég a fizetését úgy kapja, hogy a fele a bankkártyájára megy, a másik felét pedig készpénzben.

És itt örültünk annak, hogy nem kellett már a szállásért fizetni, amúgy sem biztos, hogy külföldi bankkártyával ki tudtuk volna egyenlíteni a számlát. A külföldi bankkártyás fizetés amúgy is csak a fővárosban működik, de az sem egyszerű és nem mindenhol lehet használni, vidéken meg teljesen felejtős. Az árfolyamokról még annyit, hogy a hivatalos és a fekete piaci árfolyam között a különbség akár 40-50% is lehet. De akármilyen csábító is a fekete piaci árfolyam senki se próbálkozzon egyedül az utcán „feketén” pénzt váltani, mert ha elkapják, akkor nagy bajba kerülhet. Ha van egy helyi ismerőse, akkor őt kell megkérni.

Kezdett felkelni a nap és besütni az állomás üvegjein, rádöbbentünk, hogy itt bizony nagyon meleg lesz hamarosan. Atabég külön szólt az állomásfőnöknek, hogy szóljon nekünk, ha már elkezdődik a beszállás. Mielőtt elment volna adott nekünk egy kis költőpénzt.

Üzbég vonatjegy
Üzbég vonatjegy

Az állomás belül nem rosszabb, mint bármelyik MÁV-os Magyarországon. Az állomás mosdója elmegy kategória, rosszabbra számítottam. 500 SUM az ára, amit egy nagyon szigorú vécés néninek kell odaadni. A vonatok érkezésének a bemondását általában kettő nyelven mondják be (üzbég/orosz), de némelyik vonatot angolul is (ahol sok turista lehet). A hangosbeszélőt alig lehet érteni, értelmezni.

Fél nyolc körül felszálltunk a vonatra és elfoglaltuk a kétszemélyes első osztályú kupénkat. A peronon katonás rend volt, mielőtt felszálltunk volna legalább 5-ször leellenőrizték a jegyeinket és az útleveleinket. Az útlevelünk tüzetes átvizsgálása után jött a kérdés: ez meg milyen ország? Miután oroszul válaszoltunk, azzal teljesen összezavartuk az egyenruhásokat. A válasz mindig az volt, hogy mi „oroszul beszélő magyarok” vagyunk. A vonatok percre pontosan indulnak és érkeznek, ez nagyon meglepett. Erre itt nagyon ügyelnek. Miután végre elindultunk, akkor már iszonyatos volt a hőség bent a vonatban. A klíma nagyon lassan éledezett. Taskentben aznapra az előrejelzés 28-29 fokot jósolt, Karshiban viszont igazi pokol várt ránk, még két napja, amikor néztem az előrejelzést, 47-48 fokot mutattak.

Üzbég kupénk
Az első osztályú kupénk

Végre lazíthattunk, én már akkor bedőltem az ágyba és vonat ringatása közben már majdnem elaludtam. Ekkor bekopogott az utaskísérő. Akár mennyire is meglepő, ő nem beszélt semmilyen nyelvet sem, csak az üzbéget. Furcsa volt, mert kb. 35 éves lehetett és nem tudott egy szót sem oroszul. Pedig ő még a nagy Szovjetunióban nőhetett fel. Öt perces kézzel-lábbal való mutogatás után kiderült, hogy csak teával szeretne minket megkínálni. Az utazás előtt sokat hallottam itteni teázási szokásokról. Itt még a legforróbb hónapokban sem állnak le a forró zöld tea ivással. Gyorsan úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, és hogy az alvás még várhat. Ezután villám gyorsan megérkezett a kért teánk, ráadásul egy porcelán teás kancsóban és két porcelán „piálá”-val (üzbég bögre). Hát, mégis csak első osztály.

A kinti panoráma

Persze ez a tea nem volt ingyen, külön kellett kifizetni az utazás végéig. Ha azt vesszük, hogy a mennyiség nem volt kicsi és finom/különleges volt, ahhoz képest az ára nevetséges volt. Próbáltunk nyugodtan inni a teánkat, de az új barátunk ezt nem hagyta. Állandóan kopogott és mindig ajánlott ezt-azt. Például kis pénz fejében adott volna nekünk távirányítót az LCD tv-hez, amelyik ott lógott a kupében, a TV használatát nem tartalmazta a jegy ára.

A zöld teának élénkítő hatása van, de úgy nézett ki nem nálam, mert jött a filmszakadás. A fáradság és talán a három-négy órás időeltolódás megtette a hatását. Attól függetlenül sokat aludni nem sikerült. Annál is, inkább mert az ablakból nézve egy nagyon érdekes táj tárult a szemünk elé. Csak sejtettem, hogy odakint nagy forróság lehet, de a klíma kellemessé tette az időtöltést. Valamiért az összes ablak le van zárva, le van csavarozva, talán csak a teljes első osztályon. Még a mosdóban is hermetikusan lezárták, ami amúgy említést sem érdemel, egyszerűen borzalmas. A folyóson elég sűrűn rendőrök „járőröznek”. Nem tudom, hogy ez csak rendhagyó alkalom, vagy ez a normális.

Ahogy haladtunk, a „zöld” lassan kezd eltűnni és felváltja a „sárga”. A táj száraz, kiégett sztyeppé alakult át. A messzeségben nagyon sok forgószelet lehetett észrevenni.

Szamarkand
Szamarkand

Körülbelül fél egy körül megérkezünk Üzbegisztán második legnagyobb városába, Szamarkandba. A peronon katonás rend volt, ide-oda rohangáltak a rendőrök. Akartam képeket csinálni, de nem nagyon tudtam a sok bámészkodó rendőr miatt, ha meglátják, hogy őket fényképezem, akkor még bajba is kerülhettem volna.

Szamarkandot elhagyva nem telt el 15 perc és valami borzalmas útszakaszhoz értünk, a vonat 30-40 km/órával ment és nagyon rázott. A GPS szerint még messze voltunk az úticélunktól és azt hittem még estére sem érünk oda. Voltak szakaszok, ahol felgyorsult, máshol lelassult. A GPS-hez nem volt megfelelő térképünk, ezért általában nem lehetett látni egyértelműen hol is vagyunk most éppen. A helyenkénti lassú haladás ellenére mégis meglepően időben érkeztünk Karshiba. Körülbelül négy perces késéssel! Azt hiszem, idehaza még sokat tanulhatnának az üzbégektől, hogyan kell betartani egy menetrendet.

Azt gondoltam, hogy utazás előtt jól felkészültem, láttam minden, az interneten fellelhető képet. Többek között Karshiről és természetesen a vasútállomásról. De megérkezéskor, az ablakon kitekintve teljesen ledöbbentem a látványtól. Szerencsére a vonaton nem történhet az, hogy elalszik az ember és nem tud időben leszállni, mert az utaskísérő dolga a továbbiakban az is, hogy figyelmeztesse az utast arra, hogy hamarosan le kell szállnia.

Ledöbbentem, hogy a Karshi vasútállomás szó szerint ki volt belezve, sőt az egész környék úgy nézett ki, mintha le lett volna bombázva. Éppen folytak az átépítési munkálatok és emiatt hatalmas por állt mindenhol, szeméthegyekkel. Nem sokkal az utunk vége előtt beszaladt hozzánk az a nagyon kedves utaskísérő és kért, hogy számoljunk el a teákkal. Kifizettük neki a teákat és adtunk kb. 2000-3000 SUM borravalót. Ettől ő zavarba jött, majd utána nem győzött hálálkodni. Biztos nem sűrűn kapott még borravalót. Onnantól kezdve ő cibálta le a vonatról a bőröndjeinket, ehhez határozattan ragaszkodott.

Miután leszálltunk a vonatról, leírhatatlan érzés fogott el, csak úgy kapkodtunk levegőért. Brutális 40-50 fokos feletti idő lehetett, mint ahogy jósolták az időjósok. Nagyon száraz, poros és a szmogos levegő volt. Minden szét volt túrva, csak egy kis földút vezetett ki a parkolóba. Itt is a taxisok hada fogadott, próbáltam megkeresni, az itteni barátunkat Dzsáhángírt. Róla legalább volt képem. Miután kiszúrtam őt a tömegből, megismerkedtünk és elindultunk elfoglalni a szállásunkat. Dzsáhángir bemutatott minket a nagybátyjának Kádirnak, aki a saját autójával kész volt néhány napon keresztül furikáztatni minket. Kádir egy 60-70-es éveiben járó volt katonatiszt, aki megjárta az afgán háborút és most boldogan töltötte a jól megérdemelt nyugdíját.

Bezsúfoltuk magunkat egy helyi gyártású (isten tudja mi volt a pontos márkája) Shevrolettbe. Az autó gázüzemű volt, a csomagtartója nagy részét kitöltötte a metán gáztartály. Magyarországon is vannak gázos autók, de nálunk propán-bután használnak, ők viszont a még ennél is olcsóbb megoldást, a metán gázt. A metánnal az a baj, hogy nagyobb robosztus tartályt igényel, a benne lévő gázt iszonyatosan nagy nyomáson tartják, ez nagyon balesetveszélyes és nem beszélve a tankolás közbeni szagokról.

A mi szemünkben a városban, ami körülbelül Kecskemét nagyságú, igazi közlekedési káosz van. Mindenki minden irányba megy, és ami a legjobb, folyamatosan dudálnak. Miután megérkeztünk a belvárosban lévő szállásunkra, amit az utazási irodánk kínált nekünk, kiderült, hogy a recepción semmit sem tudnak a foglalásunkról. Kívülről nem volt vészes, de belülről olyan volt, mint egy diákszálló, talán még rosszabb is. A vendéglátóink nem hagyták ezt szó nélkül és egy nagy szópárbajba keveredtek a portással. Nem igazán értettük, hogy miről is beszélnek és mi volt a vita tárgya. Néhány perc elteltével már egy csomó ember ott tátotta a száját, csak később tudtam meg, hogy az itteniek nem nagyon látnak itt turistákat, ezért őket nagyon érdekeltük. A várost nagyon elkerülik a turisták, pedig nem mondanám, hogy érdektelen, autóból is sok érdekes látnivalót láttam.

Fél órás álldogálás után, kiderült, hogy csak valami félreértés volt, ami végül rendeződött. Utána viszont már azon folyt a vita, hogy melyik másik helyre vigyenek minket, mert a szálloda vezetősége nem akart minket befogadni, mert „nem külföldi vendégnek való” volt a legtöbb szoba. Úgy intézték, hogy inkább egy másik három csillagos szálláson kapjunk szobát.

Autóba szálltunk és elindultunk a másik helyre, ami szintén a belvárosban volt. Az utcákon pokoli meleg volt, az autó klímája mindig egy kis felüdülést hozott. A szmog és a por sem volt kellemes, hihetetlen, mennyire szmogos volt a levegő. A másik hotel, ahová irányítottak minket, kívülről nem nézett ki rosszul. Érdekes volt, hogy erről a három csillagos hotelről még csak nem is hallottam. Az utazás előtt a neten böngészve, csak három szállást találtam és ez nem volt köztük. Egy zseni lehet a marketingért felelős ember, csoda, hogy az emberek egyáltalán szoktak itt megszállni, nem is tudom, honnan tudják, hogy van ez a hotel.

Szállás kilátás
A szállás ablakából ezt láttam

Bementünk, minden szép és tiszta, kivéve, hogy a napos oldalon akartak szobákat adni. Kádir barátunkba nem csalódtunk, ő azonnal kiverte a balhét, ugyanis azokban vagy 60 fok lehetett és sok üveg ablakon folyamatosan oda sütött a nap. Nem kellett sokat balhéznia és azonnal engedtek a kérésünknek, megkaptuk az épület másik, árnyékos oldalán lévő szobákat. Belépve a szobámba, elképesztő forróság fogadott. Napközben az ablakokat becsukják, hogy ne jöjjön be a sivatagi forró levegő. Az ablakok kinyitása csak rosszabb volt, szerencsére volt klíma, amit azonnal bekapcsoltam. Kíváncsiságból a karórámmal megmértem a hőmérsékletet, kitettem az árnyékba lévő ablakpárkányra. Már majdnem délutáni 5 óra körül volt, az órám kellemes 47 C fokot mutatott. A barátaink azt mondták, hogy most pihenjük, és majd este jönnek el értünk, besötétedés után, és akkor elmegyünk enni a nagyon régen emlegetett, híres Plovot.

Besötétedés után, a levegő hőmérséklete körülbelül 15 fokot esett. A városban napnyugta után felpezsdül az élet, egyre több embert lehetett látni az utcákon. Ilyenkor szinte minden ház előtt előveszik a slagokat és mindent locsolnak, amit látnak, emiatt hatalmas pára szabadul el, a levegő még kibírhatatlanabb. Az ország eme részén az ivóvíz nagyon értékes, mert nagyon kevés van belőle. Ha fúrnak kutat, sokszor nem csak ivásra nem alkalmas a víz, de még a mezőgazdasági felhasználású locsolásra sem. Azt mondták nekem, hogy sokszor sós a kútból kinyert víz, nem értek hozzá, ezért nem tudom ellenőrizni ezt az állítást.

Szoba kellék
A hotelszoba fontos kelléke

Furcsa volt, hogy itt vidéken, akármennyire is szerényen viselkedtünk és öltöztünk, valahogy mégis feltűnőek voltunk. De Üzbegisztánban valahogy ez elkerülhetetlen, az utcák folyamatosan tele vannak emberekkel. Az ország lakossága 30 millió körül van, ez több mint a szomszédos Kazahsztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Kirgizisztán együtt véve. Nagy a munkanélküliség, sok ember a lakhelye mellett tölti az idejét semmittevéssel. Az is érdekes volt, hogy a legtöbben ugyan elégedetlenek azzal, hogy hová halad az ország, mégis a politikusokat hibáztatják az elnök helyett. Az elnök szent ember a szemükben, aki már a Szovjetunió szétesése óta kormányoz. A fő érdeme, hogy a rendszerváltást minden féle forradalom és emberáldozatok nélkül sikerült átvezetni az országot. Róla nem szabad és nem is ajánlatos bármi rosszat mondani. Kádir már az elején leszögezte, hogy az elnök egy nagy ember és hogy a továbbiakban kerüljük ezt a témát.

Az egész város teljes egészében szét volt túrva, mindenhol aszfaltoztak és építkeztek, leírhatatlanul hatalmas volt a por.
Negyed órás autókázás után megérkezünk egy „étterembe”, itt is kívül belül egy rakás ember volt. A fogattatás olyan volt, mintha valami híres filmsztárok lettünk volna. Egyből felkísértek az épület tetejére, azt mondták, hogy ott jobban mozog a levegő. Ott már egy külön asztal volt megterítve nekünk. Miután leültünk, Kádir barátunk azonnal megviccelt minket. Megkérdezte, hogy iszunk-e „fehér teát” (ok choy), erre azt gondoltam, miért ne, megint valami újat próbálhatnánk ki. Nem volt szerencsénk, mert a fehér tea egy üzbég vodka volt. Nem vicc, tényleg gyártanak vodkát. Kádirnak nem okozott gondot éhgyomorra, megállás nélkül szürcsölni a vodkát, nekem viszont nagyon nem esett jól, főleg, hogy szerintem borzalmas volt.

Üzbég plov
Üzbég plov

Eljött végre a nagy pillanat, kihozták a plovot, amiről már annyit hallottam és olvastam. Valamikor a rég múltban Oroszországban ettem már, de ez egészen más, ez igazi üzbég. A plovot már legalább 2300 éve változatlanul készítik. Erre a bizonyíték egy történelmi írásos feljegyzés Nagy Sándor hadjáratainak idejéről. Ugyanis amikor itt járt és feleségül vett egy helyi nőt, akkor a lagzijukon plov volt a főfogás, aminek a receptjét ott és akkor feljegyezték.

Állítólag ezen a helyen készítik a legjobb üzbég kajákat. Egy jó tanács: ha végig akarjuk kóstolni az igazi üzbég konyha remek ételeit, akkor soha ne mennyetek flancos étterembe. A legfinomabb helyek, a kis családi éttermek. Legtöbb ilyen hely szó szerint a családi ház udvarában van, sőt valahol ki sincs írva, hogy ez egy étterem. Nem fényűzőek, de isteni üzbég ételeket készítenek ott. No meg az árak, amiket láttam, egyszerűen nevetséges. 1000-1500 Ft-ból kidurranásig ehetsz.

A nagy tálból kellett szedni a tányérunkba, ami kicsit fura volt, mert sok faggyús hússal csinálják, én meg azt nem szeretem, ezért igyekeznem kellett gyorsan kikapni a sima bárányhús darabokat. Ha nem sietsz, akkor a jó darabokat kikapkodja más előled. A kollégám reflexből oda nyúlt a kés-villához, erre Kádir felkiabált, hogy „NoNoNo!!!”. Ugyan is az a kés és villa a salátához volt és a plovot a helyiek vagy kézzel esznek, lepény kenyér segítségével (kis darabokra tördelve, azt használva evőeszköznek) vagy kanállal, akár mennyire is fura.

Ez a vacsora valami fantasztikus volt. Késő este ellenére még mindig nagyon meleg volt, folyamatosan ittuk a forró zöld teát és izzadtunk. A sok zsíros étel után ez még jól is esett. Sajnos a vodkázás sem akart abbamaradni, de evés közben már nem volt olyan vészes. Egy-két óra elteltével még a katona történetek is egyre színesebbé váltak, amiket Kádir megállás nélkül mesélt. Iszlám ország ide vagy oda, azért a Szovjetunió szelleme még mindig kísért, ha jön, egy fontos vendég, akkor a vodka elengedhetetlen. Ennek is megvannak az előnyei, miután túl leszel egy ilyen vacsorán, már úgy érzed, hogy a házigazdáid már szó szerint a testvéreid, akikkel már nagyon régen találkoztál.

Másnap reggel várt ránk egy kis munka, tárgyalás, egy kis marketing stb. tulajdonképpen az, amiért jöttünk ide. Hetven kilométeres autózás oda és ugyanannyi vissza a sztyeppék belsejébe. Nyáron inkább már kősivatagra hasonlítanak. Ezen a környéken, ahová a szem ellát gázlelő helyek vannak, itt már Türkmenisztán közvetlen közelében voltunk, kevesebb, mint 100 km volt a határ. De itt már annyira kietlen pusztaság volt, hogy úgy éreztem, hogy itt délen már nincs is semmi. Afgán határ például kb. 360 kilométerre volt tőlünk.

Kora délután végeztünk a munkánkkal, Kádir megvárt minket a parkolóban, ezután elindultunk a várva várt Buharába.

“Üzbegisztán 1. rész” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Igazából ami a vízumot illeti az nem teljesen így van, ugyanis van egy harmadik tipusú, az ún. magánvízum, amit a célszemély állíttat ki, akihez utazik az ember. Én itt élek kint(ide nősültem) és teljesen megszoktam az itteni életet, gondolkodást. Nekem nagyon tetszik, már az üzbég nyelv is egészen elfogadhatóan megy..
    Nagyon szívesen mesélek bárkinek az országgal kapcsolatban, akit persze érdekel..

    Válasz
    • Szia. Köszönöm a hozzászólásodat. Hát az lehetséges, még az elején, az első utunk során ezt az infót kaptunk és én itt ezt le is írtam. Utána viszont már üzleti vízumokkal mentünk és már nem foglalkoztam ezzel a részével. Van egy pár barátom és ismerősöm odaát és kb. heti szinten kommunikálunk is. Nagyon érdekesnek találom, amit írtál és ha nem bánod írnék is neked, lenne sok kérdésem. Alex

      Válasz

Szólj hozzá!

három × egy =