Helyi idő szerint este fél tízkor érkeztünk meg a nap utolsó nagy állomásához Isimbe (Ишим). Az állomás nem volt túl nagy, de szerintem nagyon hangulatos. Az idő nagyon friss volt, körülbelül 4 C fok körül, de nem fáztunk, mert sikerült egy kicsit mozogni. Egy kisebb csoporttal elfutottunk az állomáson túl található boltig, mert a peronon egyszerűen nem találtunk semmit. Vettünk pár apróságot, olyanokat, mint kenyér, ásványvíz és egy kis édesség, aztán vissza is meneteltünk a vonatunkhoz. A rövid, 12 perces állási idő nem sok mindenre adott lehetőséget. Mire visszatértünk a kupéba, akkorára már mindenki nagyon friss volt, mintha csak most kelt volna föl.
Az átöltözés után jött a napi horror, a szokásos mosakodás a WC-ben. Az állapota napról-napra egyre borzalmassá vált, most már nem csak kapaszkodni kellett, hanem arra is ügyelni, nehogy hozzáérjek valamihez.
Isim nevű állomás
Azután már homályosak az emlékeim, mert iszonyatosan elöntött az álmosság. Nem tartottam vissza magam, mert tudtam, hogy éjszaka jön az én állomásom és addig nem árt, ha pihenek egy kicsit.
A várva várt város Omszk volt, a szülővárosom. De nem csak emiatt vártam, hanem mert harminc valahány év után találkozhatok az Apámmal.
Korábban már beállítottam az ébresztőt, nehogy elaludjak, de nem volt rá szükség, mert Imi felajánlotta, hogy akkor majd fel fog ébreszteni. Ő az előző napon, a délután nagy részét alvással töltötte, emiatt nem volt álmos és nagyon friss volt. Hasonlóképpen jártak a szobatársaink is, az előző nap estéjétől kezdve nem aludtak és mozi filmeket néztek.
4. nap
Hajnali háromnegyed kettőkor Imi felébresztett, akkor már Omszk elővárosában jártunk. Ő azóta ébren volt és olvasott. Sietve felöltöztem és az ablakhoz tapadtam, kíváncsi voltam, mikor pillanthatom meg a nagy folyót, az Irtist. Nagy kár, hogy a nagy találkozásra pont éjszaka került sor. Kettő órakor meg is érkeztünk Omszkba (Омск). Itt persze megint ugrottunk egy időzónát, a Moszkvától megtett távolságunk már 2 717 km volt.
Omszk nevű város. A nagy találkozás…
Megint barátságtalan időjárás fogadott minket, folyamatosan szemerkélt az eső. Nagyon vártam, hogy leszállhassak, sokkal jobban, mint mások. A találkozás jól sikerült, sajnos a vonat várakozási ideje mindössze 16 perc volt, ennyi idő alatt nagy csodát nem kellett várni, mindenesetre érzelmes és hasznos volt. Apámtól kaptunk egy teli szatyornyi házilag készített pirozsokot, ezek után körülbelül félnapi kajakérdés meg volt oldva. Miután elhagytuk a várost, mindenki ledőlt aludni. Nekem ez alkalommal megint nem ment az alvás, folyamatosan gondolkoztam.
Éjszaka volt egy Barabinszk (Барабинск) nevű nagyobb megálló, ott fél órát várakozott a vonat. Sajnos azt átaludtunk, de Omszk után sok is lett volna még egy éjszakai levegőzés. Bár korábban azt a célt tűztem ki, hogy a lehető legtöbb vasútállomást fényképezem le a transsib mentén, ez a valóságban nem volt annyira egyszerű feladat. Az út során rengeteg 1-2 perces megálló volt, ahol még az ajtót sem nyitották ki, egy kis villám leszállásról már nem is beszélve. Ezeknek legalább a harmada, gyönyörű múlt századi épülettel rendelkezett.
A reggeli kelés borzalmas volt, éreztük, hogy itt bizony már el kell szakadnunk a moszkvai időtől, ami minden állomáson figyelmeztetett bennünket. Most volt először olyan pillanat, amikor a reggeli nyújtózkodáskor azt sem tudtam milyen nap van és egyáltalán este van-e vagy reggel. Egy rövid időre teljesen elvesztettem az időérzékemet. Megpróbáltuk gyorsan összeszedni magunkat, mert másfél órán belül várható volt egy nagy, egyórás megálló.
Amikor átrobogtunk az Ob folyót átívelő hídon, a vonat elkezdett lassulni. Az ablakból kinézve is érezhető volt, hogy hamarosan egy nagyvárosba érünk. Ez a város nem akármilyen volt, hanem Novoszibirszk (Новосибирск). Novoszibirszk a transzszibériai vasútnak köszönheti a létét, a mindössze 1893-ban alapított várost Szibéria fővárosának is szokták nevezni. A lakosság száma szerint a harmadik legnagyobb Moszkva és Szentpétervár után, de területileg csak a 13.-dik. Volt még egy érdekessége a városnak; 1958-ig, ez volt az egyetlen szovjet város, amelyik egyszerre kettő időzónában helyezkedett el. Az Ob folyó, ami kettészeli a várost, egyben két időzónára is szelte a várost.
A nagy Ob folyó
Nem sokkal a város előtt mi is átléptünk egy újabb időzónán. Végre nem számított az, hogy a sokadik vágányon állunk, mert volt bőven időnk. Itt már jobban ki mertünk mozdulni, de azért nagyon nem hagytuk el a vasútállomás közvetlen környékét. A vasútállomás épületén kívül minden más épület és utca szocis stílusú volt, azon kívül nem volt semmi komoly műemlék. Ahogy keletnek haladt a vonatunk az idő egyre melegedett. Be volt már borulva és 14 C fokot mutatott az állomás hőmérője, úgy tűnt, hogy bármikor leszakadhat az ég.
Volt itt is néhány kis bolt, ahol megint sikerült egy pár csomag füstölt halat venni. Imi szinte a rabjává vált ennek az ínyencségnek. Voltak az állomáson egész jó gyors étkezdék, de azokat csak a végén vettük észre, és akkor már az idő hiánya miatt nem mertünk beülni. Az egy óra hossza nagyon gyorsan eltelt, helyi idő szerint fél egykor el is indultunk. A vonat halálpontosan betartotta a menetrendben foglalt érkezési és indulási időt, de nem csak itt hanem az egész út során.
„Szibéria fővárosa”, Novoszibirszk
Gyorsan elfogyott az összes krumplis és káposztás pirozsok, no meg a többi rágcsálni való. Úgy beettünk, hogy egyáltalán nem voltunk éhesek. Sajnos ez a nap nagyon szegényes volt a megállókban, nem értem, miért alakították így a menetrendet. A legközelebbi hosszabb megálló csak este hat után volt várható. Nagyon sajnáltam, hogy Novoszibirszk után volt még néhány igen szép megálló, ahol csak néhány perces várakozási idő volt. Többek között a híres Tajga (Тайга) – a több mint 100 éves állomás fotója általában a legtöbb transzszibériai vasútról szóló anyagokban benne van –, itt összesen 5 percet várakozott a vonat és emiatt senkit nem engedtek leszállni. Nekem még tetszett egy Jurga nevű állomás is, ahol például csak 1 percet várakoztunk. Volt még néhány kisebb gyönyörű állomás, ahol például meg sem állt a vonat, csak lassított, fogalmam sincs miért.
A végett nem érő tajga
Az étkezőkocsiban mindig tiszták voltak az ablakok
Fittek akartunk maradni, úgyhogy csak a mozgás kedvéért megint átmentünk az étkezőkocsiba, egyrészt mert ott több volt a hely, ami nagyon hiányzott, másrést, mert napról napra egyre szórakoztatóbb volt az ott tartózkodás. Az idő elteltével az ide a beszivárgott emberek egyre sokszínűbbek voltak. Szinte minden nap volt egy vagy két alak, akik sokat ittak és feszültséget gerjesztettek. Néhány nap alatt nem kevés rendzavaró alkoholistát láttunk, ezeket rendszerint leszállították a vonatról. Látva ezeket, teljesen egyet tudok érteni az orosz hatóságok újabbnál újabb intézkedéseivel. Az utóbbi években nagyon sok szigorú törvényt hoztak, például tilos a közterületeken való alkoholfogyasztás, ezt akár elzárással is büntetik. A kupéban való egyetlen egy sör elfogyasztása is büntetést vonhat maga után.
A hosszú utat a vonaton nem sokan tudják elviselni ép idegekkel, valaki csak úgy, hogy ha folyamatosan vodkázik. Ezek az emberek folyamatosan gondoskodtak a show-ról. Szerencsére mi sosem keveredtünk bele ezekbe a konfliktusokba, annak ellenére, hogy mindig közel voltunk a tűzvonalhoz. Éppen a sörivás és beszélgetés kellős közepén voltunk, amikor észrevettük, hogy egy-két percen belül jön az a bizonyos nagyobb megálló, amelyet már fél napja vártuk. Ez Mariinszk (Мариинск) nevű hely volt egyben a nap utolsó nagy megállója. A várost több mint 150 éve még Kijszkojenek hívták, később átnevezték a cárné Mária Alexandrovna tiszteletére, aki II Sándor cár felesége volt. Ez a hely valószínűleg csak a vasútnak köszönheti a létét, ha az nem lenne, akkor még mindig csak egy kis jelentéktelen falu lenne.
Mariinszk nevű városka
A vonat már fékezett, amikor gyorsan át akartunk menni a saját kocsinkba, mielőtt leszálltunk volna. Akkor kiderült, hogy az ajtókat már lezárták. Nem tehettük mást, mint hogy kikéredzkedtünk az étkezőkocsiból. Kiengedtek, de tévedésből a másik oldalra, ahol éppen nem az utasok voltak, hanem a kiszolgáló személyzet rakodott és vízzel töltötték a vagonokat. Mielőtt a hátunk mögött is kulcsra zárták volna az ajtót, megint visszamásztunk és addig ütöttük az ajtót még ki nem nyitották. Persze hangot adunk annak, hogy a rossz oldalon engedtek ki minket. A végén ők is meg mi is jót nevettünk ezen, bár utólag gondolva nem volt ez annyira vicces, mert a vonat teljes megkerülésével térhettünk volna vissza a peronra, ami nem kis feladat lett volna. Végre az időjárás is kegyes lett hozzánk, nagyon kellemes nyári napsütéses idő volt. Nagyon jól esett a séta az egyik és a másik irányba is, annak ellenére, hogy ezt papucsban tettem meg, mert nem volt időm felvenni a cipőt. Imi szokás szerint próbálkozott egy újabb fajta szárított hallal, ezekből minden állomáson hatalmas volt a választék.
Az útra hoztam magammal pár tasak instant levest, mert tudtam, hogy meleg víz ingyen rendelkezésére áll. Nem csak én voltam az egyetlen, aki hozott magával. A fél kocsi bűzlött az instant kaja szagától. Az elején még nem zavart annyira, de ahogy haladt az idő előre, egyre jobban megutáltam. A gyorskajás leveses étkezésem után úgy döntöttünk veszünk megint egy teát az utaskísérőtől is. Itt nem is maga a tea az érdekes, hanem amiben adják azt. Még a szovjet időkben a teát egy gyönyörű fémkeretű üvegpohárban adták, ez a szokás máig megmaradt. A pohár addig maradhat nálunk, ameddig az utazásunk tart. Szerintem az elején érdemes egy teát megvenni és utána a saját teafiltereket használni. Amúgy egy teáért 50-60 rubelt kérnek el, elsőre talán nem tűnik soknak, de állandóan nyaggatni kell emiatt az utaskísérőt, és ha napi többször iszol, akkor a végén pár nap alatt jó kis összeg jön össze.
A szobatársaink
Az étkezőkocsiban
Azt hiszem akkor volt a legrosszabb, amikor odakint besötétedett és semmit sem lehetett látni az ablakon. A tajga látványa egyfajta relax is volt számunkra, ha valaki ezt nem látja a saját szemével, az el sem hiszi. Valamiért nem voltunk álmosak ezért eldöntöttük, hogy nem alszunk és megnézzük az éjszakai Krasznojarszkot is. Hogy elteljen az a maradék 1-2 óra is, megint elmentünk az étkezőkocsiba, lassan de biztosan törzsvendégekké váltunk. Napról napra érezhető volt, hogy egyre több ember jön be és a külföldiek is szép számban jelentek meg. Talán néhány nap után a vonaton másoknak is hiányzott a tömeg és a társaság. Sokan inkább csak inni és beszélgetni tértek be és csak ritkán ettek. Ez onnan is érezhető volt, hogy már a harmadik napon szinte az minden fajta sör elfogyott és csak egy „drága, külföldi” sör maradt. Rossz belegondolni is, hogy mire Vlagyivosztokba ér a vonat, mindenki szomjan fog halni.
Mindig jót szórakoztunk egy fiatal holland páron, akikről sokat vitatkoztunk Imivel, hogy vajon tényleg egy párt alkothatnak-e vagy sem. A srác és a lány is az a tipikus igénytelen, csöves turista lehetett, aki gondolkodás nélkül mindenben benne volt, akiről ordított, hogy nagy balek. Azt nem értettem, hogy mit keresnek itt és miért nem a harmadosztályon vannak. Kedvesek voltak mindenkivel és egyben nagyon naivak is. Már az elején összeálltak egy nagyon rosszarcú négyfős társasággal, akik kora délután óta csak itatták őket vodkával. A szerencsétlenek valószínűleg nagyon nem bírták az alkoholt, mert nagyon hamar kidőltek. Az egyik rosszarcú srácnak ráadásul nagyon megtetszett a holland lány és mindent megtett azért, hogy közelebb kerüljön hozzá. Amilyen állapotban volt a lány, nem volt nehéz dolga. Elnézve őket, azon sem csodálkoztam volna, hogy ha a holland sráccal fizettettek volna ki mindent az út során.
5. nap
Már 4 106 kilométerre voltunk Moszkvától, amikor az éjszaka közepén megérkeztünk Krasznojarszkba (Красноярск). Amikor leszálltunk, akkor nagyon kellemes időjárás fogadott minket, egészen pontosan 14 C fok. Ez elég meglepő volt számunkra, ahhoz képest, hogy éjfél is elmúlt.
Az éjszakai Krasznojárszk
A vonat a negyedik vágányra állt be és az állomásra csak az alagúton keresztül lehetett eljutni. Nagyon frissek voltunk ezért elindultunk felfedezni a környéket, erre 42 percünk volt. Tudomásom szerint maga az állomás nem túl régi, talán hatvan éves sincs. Az első benyomásom róla nagyon pozitív volt. Belül nagyon szép volt és tiszta. Szerencsére alig volt bent ember, ezért sikerült alaposan szétnézni. Az biztos, hogy a gránittal nem spóroltak anno. Megpróbáltuk megtalálni a kijáratot, de egyrészt messze volt, másrészt időigényesnek bizonyult. Főleg a sok ellenőrzési pont miatt. Érthetetlen, hogy valamelyik állomáson 3-4 rendőrt állítanak a bejárathoz, máshol meg ellenőrző pont sincs. Csak is emiatt a szigorú kiléptetés miatt maradtunk az épületen belül, nem hiányzott volna, hogy egy buzgó rendőr miatt lekéssük a vonatot.
Ahhoz képest, hogy éjszaka volt, a kis boltok fele nyitva volt. Itt jó sok pénzt sikerült elkölteni, továbbá ez volt az első állomás, ahol végre igazi szibériai fenyőmagot lehetett venni (Pinus sibirica / Сибирский кедр). Egyszerűen imádom, sosem lehet megunni. 5 vagy 6 kis zacskónyit vettünk belőle, körülbelül 600 rubelért. Ez teljesen jó ár volt érte, boltban drágább lett volna. A magok nagyon olajosak voltak, ezért egy kisebb mennyiség elfogyasztása után az ember már egyáltalán nem kíván semmit sem. Miközben levegőztünk a peronon és ettük a fenyőmagot, a hollandok már lassan 12 órája folyamatosan ki voltak ütve. A holland lány összeakaszkodott egy részeg orosz sráccal, jól el is voltak a peronok alatti alagútban. A holland srácot pedig megpróbálták levegőztetni egy kicsit. A rossz társaságú srácok között volt egy, aki beszélt egy keveset angolul, így rajta keresztül próbáltak kommunikálni.
Percekkel a vonat indulása előtt, a holland srácot úgy kaparták föl a peronról és nagy nehezen betuszkolták a vonatba. Ő valószínűleg teljesen azonosulni szeretett volna az orosz életérzéssel. Egyszerűen úgy tűnt, hogy sohasem fog kijózanodni, már legalább 24 órája volt ilyen állapotban. Mondhatni nagyon sok vidám percet szerzett nekünk. Valahogy most is nehezen ment az elalvás, talán azért mert a szomszédjaink notebook fénye bevilágította az egész kupét. Reggel megint 8 körül keltünk, fogalmam sincs, miért nem sikerült ennél többet aludni. Hajnalban volt egy húsz perces megálló, de azt már nem akartuk megnézni. Egyre jobban hozzászoktunk a körülményekhez és már nem okozott gondot elvégezni a szokásos reggeli tevékenységeket, mint a mosakodás, fogmosás stb. abban a borzalmas WC-ben. Mire túl voltunk a kávén, teán és kekszen már 11 óra is elmúlt.
Tajga minden mennyiségben
Ebéd előtt ép kapóra jött egy 13 perces megálló, egy bizonyos Nizsnyeudinszk (Нижнеудинск). Itt megint átléptünk a következő időzónába. A vasútállomás régi szocis időket idéz fel, jót sétáltunk, de körülbelül ennyit tudok mondani erről a helyről. A vonat továbbindulása után visszamentünk a kupénkba és szinte minden maradékot felfaltuk. Itt volt az idő hogy elkezdjünk bepakolni a hátizsákjainkba, mert este leszállás és ezzel lezárul az első vonatos szakasz. Annyira belaktuk a kupénkat ez alatt a néhány nap alatt, hogy sok időbe telt mindent összeszedni.
Nizsnyeudinszk nevű állomás és az igazi vadon
Őszies színek
Az utazás eme szakaszán a tajga még csodálatosabbá vált. Úgy tűnt, hogy nem csak kelet felé haladtunk, hanem időben is – az ősz felé. Egyre sárgább volt a táj, olyan érzés volt, mintha pár óra leforgása alatt megérkezett volna az ősz. Útközben kisebb falvakat és sok rég elhagyott gyárat láttunk, melyek borzalmas állapotban voltak. Sok hely tökéletes helyszín lehetett volna, egy posztapokaliptikus film forgatására.
Irkutszk előtt volt még egy nagyobb, félórás megálló. A városka neve Zima (Зима) volt és már 4 943 km volt a hátunk mögött. Magát az állomást nem olyan régen újíthatták fel, teljesen modern kinézetű volt, de amiből profitál ez a hely, az a neve. Ugyanúgy, mint a Tajga nevű város, ez a vasútállomás is népszerű fotós hely, és ez az egész, akármilyen furcsa is, a város nevének köszönhető. Oroszul a jelentése „tél”. Valójában a valóságban semmi köze nincs a télhez, a városnak legalább 3-4 magyarázata van arra, hogy melyik burját szóból származható a Zima elnevezés. A vasútállomástól körülbelül 100 méterre található egy nagyon híres 19.-dik századi víztorony. Nagyon sok tornyot lehet látni a vasútvonal mentén, de ez az egyetlen, ami ekkora méretű és máig ilyen jó állapotban megmaradt.
Zima nevű állomás (magyarul: „tél”). Állítólag a város nevének semmi köze nincs a télhez. Ez csak véletlen egybeesés.
Az időjárás egyszerűen csodás volt, egészen pontosan 22 C fok. Itt sikerült egy kis energiával feltöltődni és megenni a maradék halas konzervet. Ennél az állomásnál rengeteg volt az élelmiszerbolt és az árak is elfogadhatóak voltak. Itt láttuk a legtöbb a turistát, a peronon több tucat franciával találkoztunk, de volt holland és német is. Mire Zimából elindult a vonat, már délután 4 óra volt. Kényelmesen összepakoltunk és elmentünk az étkezőkocsiba enni valamit és meginni egy sört.
Irkutszk előtt megtiltották a konnektorok használatát, mert valami nagy ellenőrzés volt várható, így nem tudtuk normálisan feltölteni a telefonokat. Arra pedig nagy szükségünk volt, hogy Irkutszkban megtaláljuk a szállásunkat. A vonat percre pontosan megérkezett Irkutszkba, ahol leszálltunk, és ezzel teljesítettük az első etapot, ami majdnem 4 nap volt (3 nap és 15 óra) és 5 194 km.
Folytatás következik…