Utazás a transzszibériai vasúton 4. rész

Az irkutszki vasútállomáson nagy volt az élet és a nyüzsgés. Az épület kívülről hatalmas és gyönyörű, viszont belül mégsem tűnt olyan nagynak. A kijáratnál nem volt egyszerű átverekedni magunkat a milliónyi taxison. Amikor kiléptünk az állomás területéről, a környék ismerőssé vált. Az előkészületi fázisban nem kevés időt töltöttem a környék felderítésével, ebben nagy segítségemre volt a google street.


Irkutszki vasútállomás

A fontosabb helyeket megpróbáltam memorizálni. Az egyetlen dolog, amire nem tudtam rájönni az az, hogy hol vannak a villamos megállók. Valahol az állomással szemben meg kellett volna állnia a 1-es villamosnak, de korábban sem találtam meg és most sem tudtuk hol lehet. Szerencsére, az ide-oda bolyongás után sikerült egy kis kupac embert találni, akiktől megtudtuk, hogy jó helyen vagyunk. A rejtély megoldódott, mert csak fel kellett volna néznünk, hogy meglássuk a megálló táblát, ami fent lógott a vezetékeken. Az állomás előtt hihetetlen közlekedési káosz volt, nagyon észnél kellett lenni, hogy el ne üssenek.

Végre megjött a várva várt rozoga 1-es villamosunk, siralmas állapotban volt, igazából egy roncs volt. Felszállás után, egy mogorva jegyellenőr néni jött oda hozzánk, tőle kellett megvenni a jegyeket. A jegy nagyon olcsó volt, mindössze 15 rubelbe került. De járt mellé még egy kis lehúzás is, amit még a jó orosz nyelvtudásom sem tudott kivédeni. Felszállás után levettük a hátizsákjainkat és letettük magunk mellé, a néni azonnal látta benne a lehetőséget, és megvetetett velünk még két jegyet. Úgymond a hátizsákok annyi helyet foglalnak, mint két álló ember. Ezt még el is fogadtam volna, ha valamennyire teli lett volna a busz. Fáradt voltam a vitához, ezért párperces adok-kapok után ráhagytam.

A villamos, csoda hogy nem esett szét, nem csak az utak voltak borzalmas állapotban, hanem a sínek is. Maga az éjszakai város gyönyörű volt. Főleg a nagyon régi faházak, amiből itt rengeteg volt. Állítólag van egy törvény, ami tiltja az elbontásukat. Látszik az is hogy a nagy részük már nem húzza ki sokáig. Gondolom a tulajdonosok többségének nincs pénze arra, felújítsa őket, és a város sem segít. Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen szép várost, ami teli van műemlékekkel, hogy bírták ennyire elhanyagolni. Szerencsére ezen a villamoson volt egy géphang, ami bemondta a megállókat, ezért legalább nagyjából képbe voltam, hogy merre járunk. Leszállva a villamosról kicsit elbizonytalanodtam, hogy merre is kell menni a szállásunkra. Sajnos, hiába felkészül az ember google street-tel, ott nem lehet éjszakai módba átkapcsolni. Sötétben teljesen más a helyzet.


Ekkora távolságot kellett megtennünk a szállásig, igaz ezt nem gyalog…

Emlékeim szerint csak 500 métert kellett volna gyalogolni a szállásig, a valóságban valahogy csak nem akartunk megérkezni. Biztos a fáradság is közrejátszott, nem tudom. Amikor végre megpillantottuk az irkutszki buszpályaudvart, akkor tudtam, hogy végre helyben vagyunk. A szállás csak pár méterre lehetett tőle. Ez volt az első szállás, amelyet kiválasztottam. Szándékosan a buszállomás közvetlen közelében próbáltam találni egyet és az összes közül ez volt a legjobb.

Nem kellett sokat keresni a sötétben, mert a hatalmas neonfények azonnal segítettek a megtalálni. A nem akármilyen méretű „Marco Polo hostel” felirat bevilágította a fél utcát. Miután becsöngettünk és beléptünk, nagyon ledöbbentünk, ez a hely egyszerűen fantasztikus volt. Tiszta, modern és a személyzet is nagyon kedves. És ami a legjobb volt az egészben, mi voltunk az egyetlenek az egész hosztelben. Valószínűleg azért, mert vége volt a szezonnak. Kaptunk egy hatszemélyes szobát, ami csak a miénk, és mindössze fejenként 600 rubelért.

Az első és a legfontosabb dolog az a mosakodás volt, semmi más nem érdekelt abban a pillanatban. A fürdőszobában minden tiszta és kulturált volt. Bár abban a pillanatban ez másodlagos volt, ekkor már öt napja nem tusoltunk. Had ne mondjam, hogy ennyi nap után milyen jó érzés is ez. Már bőven eltelt tíz óra, amikor kimentünk keresni egy helyet, ahol ehetnénk egyet. Volt az út túloldalán egy 24 órás Mastergrill nevű gyorsétkezde, ami tökéletesen megfelelt. Sem időnk, sem kedvünk nem volt mást keresni.

Pelmenyi, az orosz finomság
A 0-24 óráig működő gyorsétkezde. Pelmenyi, az orosz finomság

Az árak részben jók voltak, de voltak nagyon drága dolgok is, mint a például a pizza. Na de ki eszik ilyeneket, amikor Oroszországban van! Szerencsére az orosz nemzeti ételek nagyon jó árban voltak, vettem is egy adag pelmenyit. Nem volt egy hatalmas adag, de finom volt és nagyon tápláló, mindössze száz valahány rubelért. Miután végeztünk a vacsorával, elhatároztuk, hogy még elmegyünk vásárolni egy keveset. Nem messze tőlünk volt egy nonstop bevásárló központ. Pár hete az utazásunk előtt olvastam valahol, hogy itt kizárólag ezen a helyen árulnak egy nagyon finom helyi sört, a Bagira-t. Arról viszont fogalmunk sem volt, hogy ha vennénk, akkor hol tudnánk meginni. Közterületen nem lehet, buszon és vonaton szintén nem lehet, továbbá a hosztelben is szigorúan tiltva volt. Beléptünk az elnéptelenedett boltba és az első célpontunk a halas pult volt, kaviár, tengeri halak stb.

A kedvenc pultunk a bevásárló központban
A kedvenc pultunk a bevásárló központban

Későesti vacsora. Lazac, kaviárA bevásárló kosár teli volt főleg halas termékekkel. Megtaláltuk azt a bizonyos sört is, bepakoltuk jó sokat belőle a kosárba. A kasszánál már nagyon néztek Imire és azonnal szóltak neki, hogy a söröket szépen pakolja vissza a helyére. És hogy azt most, hogy is képzeli! A miértre az volt a válasz, hogy tiltja a törvény. Elvileg este 11 óra után tilos az alkoholos termékek eladása. Ez még engem is meglepett, pedig én mondhatni elég gyakran meg szoktam fordulni itt Oroszországban. Olyannyira nem lehet, hogy még a számlagépbe sem lehet bevinni. Kénytelenek voltunk kipakolni. Sebaj, lesz még nap holnap is.

Későesti vacsora. Lazac, kaviárVisszamentünk a hosztelbe és kiegészítettük a vacsoránkat egy kis kaviárral. Még most is üres volt, így az egész konyha a miénk volt. A kaviáros kenyérhez még egy kis bor hiányzott volna, no de minden nem lehet tökéletes. A kaviár minősége fantasztikus volt, ahhoz képest, hogy csak százvalahány rubelbe került. Nálunk nem hogy 5-6 szor annyiba került volna, de még ilyen nagy szemű kaviárt nem is nagyon tudom, hol lehet kapni. A nagy lakoma után, éjfél körül le is sikerült feküdni végre.

6. nap

Reggel hétkor volt a kelés, mire összeszedtük magunkat és elindultunk a hosztelből már negyed kilenc is elmúlt. Pár lépés és már a buszállomáson voltunk. Nagyon izgatott voltam, mert nem akárhová készültünk, mint a Bajkál tó, legszebb és legkülönlegesebb szigetére Olkhonra. Már magában a Bajkál-tó is hatalmas élmény tudva róla, hogy a világ legmélyebb és legöregebb tava, és hogy magába foglalja a Föld édesvíz készletének a 20%-át. A tó valószínűleg bárhonnan nézve is gyönyörű, de talán Olkhonról a legszebb. Sajnos, meg kell szenvedni érte, a legtöbb transzfer irreálisan nagyon drága. Az egyetlen olcsó és egyben fapados megoldás az a „marsrutka”, amolyan mikrobusz, 13-15 ember részére. Mi is egy ilyenre fizettünk be.


Irkutszk – Khuzhir útvonal, közel 5 és fél óra autózás

Menetrendszerinti járat Olkhon szigetreAz online jegyet csak az indulás előtt 30 nappal lehetett megvenni. Az ára egy irányba 510 rubel + 17 rubel „szerviz költség” (fogalmam sincs, mit takar) + 127 rubel a „kézi poggyász”. Ez gyakorlatilag azt jelent, hogy minden táskát, hátizsákot vagy gurulós bőröndöt megadóztatnak, amit felvisz az ember a mikrobusz utasterébe. Attól függetlenül, hogy lehet, hogy öt órán át az öledben tartod. Ez a legkedveltebb lehúzási indok a sofőrök részéről, erősen ajánlott, mert sofőr ennél sokkal többet is kérhet. Persze akkor is lehúzhat pár száz rubellel, ha nem tudjuk megmutatni a kinyomtatott elektronikus jegyen, hogy hol van az a bizonyos 127 rubeles poggyász költség.

Menetrendszerinti járat Olkhon szigetreNagyon érdekes volt látni, hogy az egész placc, ahol a buszok állnak, el van keringve magas kerítéssel, a buszhoz csakis az épületen keresztül juthatunk el. A váróteremből csak egy kijáraton keresztül juthatunk ki a buszhoz, a jegy felmutatása után. A sofőröket nem terhelik azzal, hogy árulják a jegyeket, de talán jobb is, mert különben nagyon zsebre dolgoznának. Oroszországban amúgy sincs amolyan nagy Volán típusú cég, saját busz flottával. Van állami közlekedési vállalat, csak éppen nincsenek saját buszaik, csak alvállalkozókkal dolgoznak. Ennek persze van előnye és hátrányai is, de ebbe most nem mennék bele.

Bent a váróteremben a digitális tábla még azt is megmutatta, hogy melyik kocsiállasról fog indulni a kis mikrobuszunk. 5-10 perccel indulás előtt van a beszállás, ami leginkább abból áll, hogy az értelemtől sugárzó sofőr, átnézi mindenkinek a jegyét, és aki nem tud oroszul, vagyis turista azt jól lehúzza pár száz rubellel valamilyen botcsinálta indokkal. Nem tudom, hogy a többi sofőr is ilyen e, de ez az ürge egy igazi goromba bunkó volt, akit emberek közelébe sem szabadna engedni. Percre pontosan indultunk el, a belső térben lévő hátizsákoktól alig fértünk el. Persze van olyan mikrobusz, amelynek a tetején van egy nagy rekesz a bőröndöknek és a táskáknak, de ennek a Ford Tranzitnak nem volt ilyenje.

A mikrobusz futóműve borzalmas állapotban volt, rázott össze-vissza, aki könnyen rosszul lesz annak, nem ajánlanék egy ilyen utat. Menetrend szerint az utazás hossza 5 és fél óra volt, ami elég soknak tűnt. Az utak a várost elhagyva sem lettek jobbak, bár volt egy tizen kilométeres szakasz, ahol egészen tűrhető volt. Ott nem rázott az autó és lehetett volna aludni, de akkor meg azért nem aludtunk, mert elképesztően gyönyörű táj tárult elénk. Az egész út során csak egy húsz perces megálló volt és körülbelül az út felénél, a kompozást nem számolva. Jó volt végre kinyújtani a lábunkat. Kiszállva az autóból, egy szép, frissen felépített rönkházat pillantottuk meg a nagy sztyepp közepén.

Ezen a környéken már csak burjátokat lehetett látni. Abból is lehetett tudni, hogy még a parkolóban is egy hatalmas arany Buddha szobor volt. Nagyon szép napos idő volt és gyönyörű volt a véget nem érő sztyepp, csak egy dolog volt elviselhetetlen, az pedig az iszonyatos bűz. A környék ugyanis tele volt kóválygó, gazdátlan tehenekkel és trágyával. A konyha, nem tudom, hogy milyen lehetett, de az étlap csak 4-5 dologból állt. Mi nem mertünk rendelni semmit sem, mert ki tudja milyen gyorsan készült volna el. Csak egy teát ittunk, ahogy a többi utas is. A sofőrt persze már egy kész meleg étel várta, valószínűleg mindig így csinálják. Körülbelül 25 perces volt ez a megálló, utána sietve indultunk tovább. Az út további részében hihetetlenül szép fenyves táj tárult elénk, én azt sem bántam volna, hogy ha itt egy defektet kapunk. Mit nem adtam volna érte, ha inkább itt tartottunk volna egy rövid pihenőt.

Az út eme része nagyon változatos volt

Három és fél óra út kellett hozzá, hogy végre megpillantsuk a nagy Bajkál-tavat. Nem telt el negyedóra sem és már a kompkikötőben voltunk. Hihetetlen szerencsénk volt, mert alig volt ott autó és emiatt azonnal elindulhattunk a szigetre. A kompon nagyon hideg volt, erősen fújt a szél és a víz nagyon hideg levegőt sugárzott. A tó csodálatos volt, zord és hideg, mindenki a korláton keresztül mozdulatlanul bámulta ezt a csodát. Valószínűleg még az is, aki naponta teszi meg ezt az utat.

Megérkezés a kompkikötőbe

Úton

Amikor először megpillantottuk a Bajkál tavat. A többi kép már a kompon készült

A kompozás körülbelül negyed óráig tartott, a túloldalon az Olkhon sziget kompkikötőjében volt egy pár szuvenír árus, aminek a portékája erősen akciós volt. Miután a sofőr káromkodva mindenkit összeterelt, végre elindulhattunk tovább, de akkor még nem sejtettünk, hogy csak ezután jön az út neheze. Több mint egy óra a borzalmas minőségű földúton, aminél már az is jobb lett volna, ha csak a mezőn megyünk. Egyszerűen lehetetlen volt gyorsan haladni, mert már 60 km/óránál szét akart esni a mikrobusz. Korábban olvastam, hogy mivel az egész környék, a szigettel együtt természetvédelmi táj, ezért az állam törvényben megtiltott bármilyen építkezést és az utak aszfaltozását. Teljesen érthetetlen számomra hogy miért nem lehet egy normális utat csinálni legalább Khuzhirig Olkhon „fővárosáig”. Itt évről évre ugrásszerűen növekszik a turisták száma, de az idejutás még mindig középkori állapotú, ami ráadásul nagyon meghosszabbítja a menetidőt.

A sziget elég méretes darab, a hossza közel 74 km, a szélessége pedig 15 km. A nyugati része sztyeppés és helyenként homokos, viszont a keleti részét sűrű erdők borítják. Az egyetlen földút, ami vezet Khuzhirba, a nyugati oldalon húzódik. Az út mentén világosan látszódott, hogy itt valamikor elég sok turista fordult meg, a sok PET palack és más szemét nagy mennyiségben található az út mentén. Nagy kár, hogy ennyire nem vigyáznak erre a csodálatos környékre.

Olkhon sziget, a busz ablakából

Az út eme része volt a legrosszabb, mert az autó borzasztóan rázott, az egyetlen jó dolog a kilátás volt, mindenki a baloldali ablakokon nézett ki. A gyönyörű sötétkék színű Bajkál-tó vize kárpótolt mindenért. Elég sok mezei ürgét lehetett látni, volt olyan, amelyik csak 1-2 méterre volt az úttól, gondolom a meleg idő és a szép napsütés miatt bújtak elő az odújukból. Nem sokkal azután, hogy rátértünk a földútra, valami történt a buszunk leghátsó ajtajával, a rázástól valahogy egyre nagyobb rés keletkezhetett rajta, amúgy sem lehetett normálisan becsukni az ajtókat, most meg már elég jól ki is lehetett látni a résen. Na de hát nem csoda, ekkora rázkódástól eleve az volt a csoda hogy nem estek ki az ajtók. A rés miatt egyre több por kezdett bejönni az utastérbe, ami eléggé kellemetlen volt. Én az utolsó előtti sorban ültem, Imi pedig leghátul, ezért ő telibe kapta a port és emiatt egyre többet tüsszögött. Mire megérkeztünk és kimásztunk a buszból, Imit szabályosan le kellett porolni, teljesen úgy nézett ki mintha a homokban hempergett volna.

Jó volt kinyújtózkodni és beleszippantani a fantasztikusan friss levegőt a több, mint 5 órás út után. Alig szálltunk le a buszról a buszsofőr máris ránk rontott. Már az első perctől tudtam, hogy ez az ember nem teljesen százas, ugyanis meggyanúsított minket azzal, hogy mi poroltuk össze a hátsó üléseket, továbbá ránk parancsolt, hogy azonnal takarítsunk ki mindent. Nagyon higgadtan és intelligensen leordítottam a fejét és elküldtem melegebb éghajlatra. Egyszerűen meglepett, hogy lehet valaki ekkora tuskó, hogy meggyanúsítja az utasait egy olyan dologgal, amiről nem tehetnek. Azután visszafogtam magam, mert eszembe jutott, hogy holnap nagy valószínűséggel, ezzel a busszal megyünk haza. A hely annyira varázslatos és szép volt, hogy ez a kis incidens nem tudta elrontani a kedvemet.

Tudtam, hogy hol vagyunk, vagyis hol szálltunk le, de csak körülbelül sejtettem melyik irányba kell menni a szállásunk felé. A GPS hol működött, hol nem, mutatta az utcákat, csak éppen az utca nevek nem voltak benne. A falu ki volt halva, fura volt, hogy egy lelket sem láttunk, persze ez nem zavart, kinek hiányzik ez a sok turista. Nehezítette a dolgunkat még az is hogy itt a legtöbb szállás érthetetlen módon nem reklámozza magát. Majdnem húsz perces bolyongás után teljesen véletlenül megtaláltuk az utcánkat. Az agyongyűrt booking-os papírról leolvastam a házszámot és nem akartam elhinni, hogy itt vagyunk a szállásunk nagyon magas kerítése előtt. Semmi nem utalt arra, hogy ez szálláshely vagy hotel. Talán csak az, hogy egy rakás kínai jött ki az egyik erkélyen és nagyon hangoskodtak, ezen kívül úgy nézett ki, mint egy magánház. A csengetés nem hozott eredményt, beléptünk az udvarba, ahol egy hatalmas farkaskutya majdnem ránk támadt, de szerencsére a gazdája még időben megfogta a ló méretű kutyát.

Ez a bizonyos rönkházas hotel, egy családi vállalkozás volt, aminek Kampus nevet adtak. Mielőtt megmutatták a szobánkat, elmondták, hogy a városban reggel nyolc óra óta nincs áram, ezért csak félhomályban tudtunk megismerkedni a szállásunk mosdójával és a fürdőszobájával. Elsőre szép tisztának tűnt, jó benyomást keltett. Elintéztük az ilyenkor szokásos papírformát és elindultunk a tó irányába. Előtte figyelmeztettek minket, hogy még 17 óráig tart az áramszünet és hogy emiatt egyetlen egy nyitott éttermet vagy boltot sem fogunk találni.

Khuzhir, Olkhon sziget „fővárosa”

A helynek fantasztikus varázsa volt, még a kaja sem érdekelt, annak ellenére, hogy már délután három körül volt. A faluban össze-vissza cikáztak a tehenek és a gazdátlan kutyák. Hihetetlen, hogy ezeket az állatokat csak úgy kiengedik és azok meg este visszabattyognak a helyükre. Átvágtunk az egész falun, útban a tó felé és tényleg nem találtunk egyetlen egy boltot sem, ami nyitva lett volna. Amikor végre odaértünk a parthoz, akkor szabályosan leesett az állunk. Ott volt a lábunk előtt a világ egyik legszebb helye és szinte csak a miénk volt, alig volt egy két lélek a környéken. Ehhez ráadásul hozzájárult a napos időjárás. Hol beborult, hol kisütött a nap, 24-25 fokos meleg lehetett. Ez itt igen ritka jó időnek számít ilyenkor.

Bajkál partja és a Sámán szikla

Sámán szikla és a környéke

A part sok helyen nagyon meredek volt, de voltak lent kisebb nagyobb öblök is, amikhez le lehetett sétálni. A messzeségben lévő Sámán szikla hihetetlenül szép volt, sokkal szebb volt a valóságban, mint a képeken. Már csak pár száz méterre volt tőlünk, amikor is úgy döntöttünk belemártózunk a Bajkál-tó vizébe. Az első lépés az volt, hogy bedugtam a kezemet a vízbe, azután már tudtam, hogy itt nem lesz komoly fürdés, hiába a napsütéses idő a víz eléggé hideg volt. Felgyűrtük térdig a nadrágunkat és felváltva belementünk a lábunkat kellemesen masszírozó kavicsos vízbe. Érdekes volt, hogy itt minden öböl más volt, ez éppen apró kavicsos, de nem messze innen éppen homokos volt. A víz enyhén hullámzott és nagyon tiszta volt, simán lehetett látni, hogy milyen az alja. Pár perc után azért fel kellett venni a zoknit és cipőt, azután elindultunk tovább. Hihetetlen volt, hogy mennyire csalós volt a távolság, ott volt a háttérben a Sámán szikla és mégis még vagy 10 percig kellett menni, hogy teljesen a lábainál legyünk. Amikor odaértünk, akkor sokáig csak szótlanul csodáltuk ezt a szokatlan természeti képződményt. Utána elhatároztuk, hogy megkóstoljuk a „világ legtisztább tavának” a vizét. A sziklától balra volt egy kis, kevésbé hullámos nagy kövekből álló öböl, ott meg is próbálkoztunk a víz begyűjtésével. Nem vagyok biztos benne, hogy jól éreztem-e, de nekem úgy tűnt mintha egy nagyon jó szénsavmentes ásványvizet innék. Persze lehet, hogy ez csak a hely varázsa miatt volt, de nekem nagyon tetszett az íze. Miután jót ittunk a tó vizéből, elindultunk szemügyre venni a szikla jobb oldalát, ahol nagyon más volt a part és az előzőknél sokkal hullámosabb az öböl.

A Sámán szikla lábánál; ebben a kis öbölben megkóstoltuk a Bajkál vizét

Sámán szikla és a környéke

A közelben volt egy nagyobb család, akik éppen elmenni készültek. Sokkal hamarabb elmentek, mint amire számítottunk. Egyszer csak észrevettük, hogy már teljesen egyedül vagyunk, egyszerűen nem hittünk a szemünknek, hogy mennyire mázlisták vagyunk. A környéken nincs egyetlen egy turista sem, és ez a hely csak a miénk.

Folytatás következik…

Szólj hozzá!

négy × öt =