Utazás a transzszibériai vasúton 6. rész

Este háromnegyed kilenc előtt már a peronon toporogtunk és izgatottan vártuk, hogy felszállhassunk. Nagyon érdekelt, hogy milyen szobatársaink lesznek. Olyan sokan voltak, hogy alig fértünk el a hátizsákjainkkal. Előkaptuk az jegyeinket és az útlevelünket, és elsőként jelentkeztünk a mosolygós utaskísérőnél. Miközben ellenőrizte a jegyeinket, két nagyon csúnya arcú huszonéves, vagy harminc körüli – nehéz volt megállapítani – belemerülve a bagózásba folyamatosan méregetett bennünket. Amikor az utaskísérő végzett a papírok ellenőrzésével, akkor viccesen odaszólt ennek a két srácnak: „Na, itt vannak az új szobatársaitok!” Abban a pillanatban, majdnem rosszul lettem és már arra gondoltam, hogy nem valószínű, hogy elhagyjuk a kupénkat az elkövetkezendő néhány napban, mert ilyen alakok mellett nem érzem biztonságban a dolgaimat. A srácok igazi rosszarcú, bűnöző kinézetű, senkiháziknak tűntek. Kissé összetörve felmentünk a vonatra és megkerestük a 7-es számú kupénkat. A rémület csak addig tartott, amíg nem foglaltuk el a helyünket és be nem cuccoztunk. Gyorsan kiderült, hogy a két rosszarcú srácból a rosszabbik egy teljesen másik kocsiban, a harmadosztályú plackártban lakott. A másik viszont egy kiskatona volt és egy kis beszélgetés után egész normális oldalát mutatta meg. Nem sokkal később előkerült a negyedik szobatársunk is, aki egy jómódú, negyven körüli katonatiszt. Ő a légierőnél szolgált és egész jó fejnek bizonyult. Sajnos a nevét nem jegyeztem meg, de mivel állandóan jól fésült volt és talpig feketébe öltözött, valamiért a Mátrix-ós Neo-ra emlékeztetett. Vele jó sokat beszélgettem. Értelmes volt és nagyon szeretett utazni Oroszországon belül. Bármiről is beszéltünk, mindig arra kanyarodott, hogy a NATO és a nyugat tehet mindenről. Az elejétől kezdve leszögeztem, hogy a politika nem érdekel engem, így valamennyire leállt.

Ezen a vonaton is ez volt az egyetlen „fokozott kényelmű” másod osztályos kocsi, ami meglepően sokkal öregebb volt az előző vonatunknál és ramatyobb állapotú. Végül is a fontosabb dolgokban nem különbözött az előző vonatunktól, inkább csak ütöttebb és kopottabb volt és iszonyatosan rondán volt újrafestve. A mellékhelyiség, úgy ahogy karban volt tartva, folyamatosan volt kéztörlő és a WC papír. A mosdóba elég nehéz volt bejutni, folyamatosan foglalt volt. Amíg le nem futott ez a hullám, addig átmentünk rövid időre az étkezőkocsiba, hogy összehasonlítsuk az előző vonatéval. Azt hiszem csak este fél 11 után sikerült bejutni és elvégezni az esti kötelezőket. Szerintem a szomszéd kocsikból is folyamatosan jöttek az emberek mosakodni, ezért lehetett ekkora tömeg. Kicsit felfrissültünk és úgy döntöttünk, hogy még fennmaradunk és megpróbáljuk kilesni az ablakon a Bajkál-tavat. De este 11 óra előtt nem volt értelme nézni, mert addig nem a tó partja mentén haladt a vonat.

Az éjszaka kettő fontos állomással kezdődött, az egyik Szljúdjánka (Слюдянка), ami arról híres, hogy ott található az egyetlen márványból épített vasútállomás a világon. A másik pedig a Burjátföld fővárosa Ulán-Ude (Улан-Удэ). Szljúdjánkát nagyon vártam, de sok reményt nem fűztem hozzá, mert tudtam, hogy csak éjszaka érünk oda és talán nem látunk belőle semmit. Sajnos itt a sokadik vágányon állva, csak nagy kerülővel lehetett volna eljutni a híres a vasútállomás épületéhez, elállták az utat a tehervonatok. Valószínűleg itt is meg máshol is a legtöbb tehervonat éjszakára „leparkol” az állomás közelébe, nem tudok más magyarázatot. Ezzel persze a helyiekkel is rendesen kiszúrtak, mert így az emberek például nem tudtak vásárolni. Úgy nézett ki a teherforgalom mindenhol prioritást élvez. Szljúdjánka után volt még néhány kisebb Bajkál-tó part menti település, az erős utcai megvilágításuk miatt, enyhén itt-ott látszódott a tó. De az út nagy részében sajnos korom sötét volt. Lehet, hogy a teliholdas időszakban kellett volna ide utaznunk?

8. nap

Az éjszakai 30 perces Ulán-Udeből csak ennyit lehetett látniUlán-Ude (Улан-Удэ) állomásról lemaradtam, túl fáradt voltam ezért aludtam. Imi viszont nagyon kíváncsi volt rá és ezért hajnali ötkor fel is kelt. Itt is hasonló volt a helyzet, mint az előző állomáson, az egész épületből csak a tetejét tudta lefényképezni. Véleményem szerint ez egy nagyon rossz megközelítés turisztikai szempontból. Nem tudom, mi a helyzet az 1-es vonattal az éjszakai megállok esetén, de ezzel a 100-as vonattal legtöbbször nagyon kiszúrtak. Talán idővel rájönnek erre. Engem annyira kifárasztott előző pár nap, hogy szinte az egész délelőttöt átaludtam. Mire felébredtem, akkorra megint ugrottuk egy időzónát. Nem tudom mi volt velem, de nem hittem a szememnek, amikor az órára pillantottam. Gyorsan észhez kellett térni, mert a délután folyamán sok érdekes megálló várt ránk.

Délelőtti táj

Délelőtti táj

Az első a 21 perces Hilok (Хилок) volt. Már 5 943 kilométernél jártunk. Helyi idő szerint 11.58-kor értünk ide. Az állomás épületén kívül semmi más látványosság nem volt, még árusok és büfék sem voltak. Emiatt nagyon mérges volt mindenki. Az egyetlen szórakozás az volt, amikor három részeget bilincsben leszállítottak a vonatról. Jó sok rendőr kellett ahhoz, hogy kirángassák őket a vonatból és végigráncigálják a peronon keresztül.

Hilok nevű állomásPontosan betartva a menetrendet már robogtunk is tovább. Kis idő elteltével kihozták azt a bizonyos ebédünket, ami benne volt a jegyárban. Ez a gyors csomagolt ebéd most sokkal rosszabb volt. Én ugyan megettem a hajdinás pörköltet és talán egy kicsit ízlett is, de Imi nem kért belőle. És talán bölcs döntést hozott ezzel. Azután hogy befaltam a nem túltápláló másodikat, kicsomagoltam a zacskóból a kis pogácsát és észrevettem a sok odaragadt kis kék műanyag darabkákat, a kupéban mindenkinek azonnal elment az étvágya ettől az ebédtől. Imi példáját követve a szobatársaink is azonnal a kukába hajították a teljes ebéd csomagot. Nem tudom mennyi ártalmas anyagot toltam magamba, de szerencsére nem volt több. Korábban azt hittem, hogy ezeknek az ingyen ebédeknek köszönhetően, spórolunk egy kis pénzt, de semmi értelműk nem volt, mert közvetlenül utána ugyanolyan éhes voltam. A jókora mérgelődés után, inkább átmentünk az étkezőkocsiba.

Az étkezőkocsiban ugyanúgy, mint az előző vonaton nem unatkoztunk, volt egy 50-60 körüli szörnyen igénytelenül kifestett nő, aki nem kicsit volt ronda és ráadásul nagyon buta is. Elfoglalt egy teljes asztalt és magányosan vodkázott, bár nem teljesen magányosan, mert volt egy macska méretű kis kutyája, akit folyton csókolgatta. Ezzel önmagában nem is volt semmi gond, de az volt a hülye szokása, hogy akit kiszemelt arra teljes erővel rámozdult, nem tudta, hogy hol a határ. Főleg a fiatal férfiak jöttek be neki. Vele már az előző napon is volt szerencsénk találkozni, akkor még nála is részegebb fickót szedett fel. Miközben ettünk csatlakozott hozzá egy fiatal lány, talán a szobatársa lehetett és ő még a kutyás nőnél is igénytelenebb volt. Jó hangosan kibeszéltek mindent, az egész kocsiban lehetett hallani és még folyamatosan bömböltettek a mobilról valami rémes zenét is. Mivel velük szemben ültünk egyszerűen nem hagytak minket békén, de főleg a kutyás nő, folyamatosan azt akarta, hogy üljünk át hozzájuk és vodkázzunk velük. Kicsit nehéz volt a felfogásuk, mert legalább a nyolcadik nemleges válasz után fogták fel, hogy nem ülünk át. Láttuk már az előző napon is hogy mit művelt. Vagy tényleg unatkozott és csak társaságra vágyott, vagy csak azt akarta, hogy valaki fizesse ki a számláit, vagy pedig ennél többet, de valószínűleg az utóbbi. Erre a kutyás nőre többször is rászólt az étkezőkocsi személyzete, hogy viselkedjen már; érdekes, hogy egyszer sem dobták ki.

Panoráma az étkezőkocsi ablakából

Megérkeztünk a 6 207 kilométeren fekvő Csita (Чита) nevű városba. A város nevének semmi köze nincs Tarzan majmához. Csita, a mandzsu-tunguz nyelven „agyagot” jelent, ugyanis először az agyagos partvidékről ismert várost átszelő folyót nevezték így el, majd később a név átterjedt a városra is. Amióta felszálltunk Irkutszkban, addig ez az állomás tetszett a legjobban. Rengeteg a hely, hatalmas a peron és nincsenek ellenőrzések, könnyedén ki lehet menni a vasútállomáson kívülre. A másik legjobb dolog az pedig a rengeteg büfé, szó szerint rengeteg volt és az árak az egész út során itt voltak a legalacsonyabbak, már-már szinte nevetségesek. Nekem még például soha nem volt alkalmam megkóstolni a „cseburek” nevű finomságot, csak hallottam róla. Ez mongol és türk népek tradicionális étele, röviden egy tésztába csavart darált hús. De olyan sok helyen terjedt már el, hogy mára már nagyon sok variációja van, krumplis, sajtos vagy gombás. Engem nagyon emlékeztetett a töltött lángosra. Vettünk is gyorsan tartalékba egy néhányat, meg egy pár pirozsokkot is, így a kajakérdés meg volt oldva. Nagyon jó kis napos meleg idő volt, ezzel folyamatosan szerencsénk volt.

Az egyik kedvenc állomásom, Csita

Csita nevű állomás

A kinti táj

Esti, napkeltés képek a vonatból

Este 8 után jött egy újabb 18 perces Kárimszkájá (Карымская) nevű megálló. Itt egy kis aranyos állomás épületen kívül nem volt semmi érdekes. De a mozgás nagyon kellett. Találtunk egy viszonylag olcsó boltot, ezért feltöltöttük a készleteinket. Semmi komoly, csak egy pár keksz, kenyér és ásványvíz.

Kárimszkájá nevű megálló
Kárimszkájá nevű megálló

A szokásos mosakodás a WC-ben most nehezen ment, mert az ügyeletben lévő utaskísérőnek, nem igazán volt kedve kitakarítani azt a helyiséget és emiatt pár óra alatt iszonyat gusztustalanná vált. Éjjel kettőkor várható volt még egy félórás megálló, de ahhoz most nem volt kedvünk, inkább lefeküdtünk aludni.

9. nap

Reggel körülbelül fél 9-kor nagyon nehézkesen, de fel sikerült kelni. Bár nem hittem, hogy eljön ez a pont, de már nem esett jól az ágyban való heverészés. Hihetetlen, hogy az ember hogy hozzá tud szokni az olyan dolgokhoz, mint a vonat zaja, a nagy rángatások stb., ezeket már észre sem vettem. A délelőtti programunk már kirajzolódott, kettő megálló volt várható. Tervben volt egy kis séta és egy kis élelmiszer feltöltés. Olyan meleg volt, hogy már akár napozni is lehetett volna, fura volt, itt a Szibéria közepén.

Reggel

Az első állomás Mogocsa (Могоча) volt és helyi idő szerint 9.03-kor érkeztünk ide. A várakozási idő mindössze 15 perc volt. Állítólag itt is rekord hideget mértek a múltban, valami -60 valahány fokot. A környék és az állomás durván le volt pusztulva, nálam ez az állomás volt a legigénytelenebb. A képek szerintem nem is adják vissza azt a látványt, mint amilyen a valóságban volt.

Mogocsa, egy nagyon lepusztult hely

A táj

Tajga

A második város Amazár (Амазар) volt. Itt sem álltunk túl sokat, azt hiszem 20 percet. Amazár azért is lett emlékezetes, mert itt végre megint megjelentek a peronon az árusok. Nagyon sok mindent árultak, kicsit nehéz is volt eldönteni, hogy mit is vegyünk.

Ámázár nevű megálló

Friss vörös áfonya, amit a peronon vettünk
Friss vörös áfonya, amit a peronon vettünk

Már jó néhány napja nem ettünk gyümölcsöt, ezért vettünk egy nagy adag friss vörös áfonyát, egy százasért. Nem is emlékszem mikor ettem utoljára vörös áfonyát. Annyira finom volt, hogy nem foglalkoztuk azzal, hogy megmossuk, sőt volt a zacskóban nem kevés fenyőtüske is, amiket néha le sikerült nyelni az áfonyával együtt. Nekem az itteni táj tetszett a legjobban, itt sokkal gyérebben voltak a települések. Volt, hogy órákon keresztül nem volt semmi csak vadon. Az itteni erdők valahogy sokkal másabbak voltak, látszódott, hogy itt nagyon kemény telek lehetnek, mert csak néhány fajta hidegtűrő fenyő volt.

Sokszor a vadonból egyszer csak felbukkant egy rég elhagyatott gyár, amit még a Szovjetunió összeomlása idején hagyhatták magára. Ezek olyanak voltak, mint valami kísértet kastélyok. Amazár után úgy döntöttünk, hogy még nem ebédelünk, mert délután fél kettőkor várható volt még egy hosszabb megálló. Szinte elkényeztettek ezzel a sok megállóval, mi meg persze úgy vártuk őket, mint a kisgyerek a karácsonyt.

Csendélet a kupében

A vadon

Percre pontosan megérkeztünk Jerofej Pávlovicsba (Ерофей Павлович). Ez az érdekes nevű település nagy valószínűséggel Habárov Jerofej Pávlovicstól kapta a nevét, aki egy nagy híres orosz felfedező volt a XVII. században. Ez a hely 7 122 kilométerre fekszik Moszkvától és csakis a vasútnak köszönheti a létét. A vasútállomás épülete nem nézett ki rosszul, főleg az érdekes fémből készített fejek miatt, amik két oldalon helyezkedtek el. Hogy mit ábrázolt ez a két fej, azt nem sikerült megtudnom. Amikor felmentem a felüljáróra, nagyon feltűnt, hogy mekkora vadon is veszi körül ezt a települést, teljesen olyan volt mintha csak most vágták volna ki az erdőt ezen a kis darabon és gyorsan felépítették ezt az egészet.

Jerofej Pávlovics nevű állomás

Jerofej Pávlovics nevű település

Húsz perces séta és napozás után felszálltunk a vonatra és átöltöztünk az ebédhez. Már fél három is elmúlt, amikor átmentünk az étkezőkocsiba. Az étlap teljesen megegyezet az előző vonatunk étlapjával. Először is eldöntöttük, hogy ma és holnap mellőzük a sört. Egyrészt csak amcsi sör volt, hát nem vicces? Az orosz sör itt is jó hamar elfogyott, másrészt az import sörök nagyon drágák voltak. Túl sok volt a kalória, viszont a mozgás meg szinte semmi. A tea mellett tettük le a voksunkat. Miután végeztünk az ebéddel egyre több ember szivárgott be, többek között a kutyás nő is, aki másnaposan folytatta a vodkázást. Hirtelen megjelentek a rendőrök és behoztak egy megbilincselt embert. Odamentek hozzá és felszólították a férfit, hogy kérjen bocsánatot. Állítólag ezek ketten az éjszaka nagyon berúgtak és verekedés volt a vége. A harmadosztályon mindig vidám az élet, olyan nincs, hogy ott ne történjen valami. Én ugyanazt a csirkehúsos saslikot rendeltem most is, mint a másik vonaton, mert megint nem találtam ennél jobbat. Amikor leadtuk a rendelést, akkor szóltak, hogy újra kell indítani a kemencét és ezért várni kell egy jó fél órát. Nem siettünk sehová, de viszont már eléggé éhes voltam, jó hangosan korgott a gyomrom. Kezdtem már hozzászokni ehhez a rendszertelen evéshez.

Az étkezőkocsi ablakából…

Étkezőkocsiban

Ilyen vicces helyzetek is vannakJó pár órát töltöttünk itt, mert a teázás sem volt éppen túl gyors tevékenység. Ráadásul itt a személyzet is sokkal kedvesebb és jobb volt. Valahogy nem éreztük itt, hogy alig várják, hogy elmenjünk. A kutyás nő a sokadik pohár után egyszer csak felállt az asztaltól, oda jött hozzánk és az ölembe nyomta a kutyáját. És mérges hanggal csak annyit mondott, hogy vigyázz rá, amíg vissza nem jövök. Semmi légy szíves vagy valami ilyesmi. A kis vadállatot le kellett fogni, mert el akart szökni, ráadásul folyamatosan morgott is. Körülbelül fél óra elteltével, rábíztuk a kutyát a személyzetre.

A kupébanVisszasétáltunk a kocsinkba, de a folyóson egyszer csak megjelent egy csomó kisgyerekét sétáltató anyuka, nem értettem hol voltak eddig, korábban gyereksírást sem hallottunk. Ezek után a folyosón már nem tudtunk állni és nézni a tájat, folyamatosan útban voltunk. Én biztos nem keltem volna útra egy pár hónapos gyerekkel, de lehet, hogy ők sokkal rutinosabbak már ebben. Az egész kocsi megtelt gyerekzsivajjal, az egész olyan volt, mint egy mozgó bölcsőde. Nem akartam, de ezek után kénytelen voltam befeküdni a helyemre és Imi is. Utána meg nem kellett sok ahhoz, hogy elaludjon az ember. És ha átalszod a délutánt, akkor az éjszaka borzalmas tud lenni, ezért megpróbáltam csak egy keveset aludni.

Ébredés után Imi nem sokat gondolkozott és vásárolt kettő darab vonatos poharat az utaskísérőtől. Szerencséje volt, mert megkapta az utolsó darabokat, amik vadonatújak voltak. Nem olcsó egy ilyen pohár, kb. 1200 rubel, de különleges és örök emlék. Annyit kell tudni róla, hogy nem adnak számlát, az összes utaskísérő más-más árat mondott, sehogy nem lehetett meggyőződni arról, hogy mennyi is a valódi ára. Rövid gondolkodás után eldöntöttem, hogy én is veszek egyet, megígérték nekem, hogy holnapra szereznek egy újat csak nekem, beleegyeztem.

Néhány egy perces állomás

Délután 18.20-kor volt az első alagút, amelyiket észre is vettünk, pedig állítólag az egész útvonal alatt 15 is van, de nekünk ez volt az első. A szobatársaink is ugyanúgy reagáltak erre, mint mi, vagyis kissé felvillanyozódtak, ez a dolog némi kis beszélgetést eredményezett. Végre beszélgettünk. Nem is értettem, hogy tudnak ennyit aludni, éjszaka és napközben is. Este 9 körül várható volt egy negyedórás megálló, amire nagyon készültünk. Addig feküdtünk a helyünkön és vagy olvastunk, vagy a telefont nyomkodtunk. Sajna, besötétedett és nem láttuk a tajgát, valamivel el kellett ütni az időt. Az ilyen pillanatokban örültem, hogy van internet, mert így volt idő a családdal is kommunikálni és megosztani az élményeket. Bár itt a vadonban időnként még annál is gyérebb volt a térerő. Amikor nem volt térerő, akkor töltöttük a telefonjainkat, amik valamikor egy napot sem bírtak. Az út során, sok helyen volt hasonló helyzet, voltak részek ahol akár három óra hosszáig sem volt térerő. Állítólag a vonatfőnöknek van egy műholdtelefonja, ha esetleg valami zűr történne.

MagdagacsiPercre pontosan megérkeztünk Magdagacsiba (Магдагачи) Moszkvától való távolsága: 7 505 km. Igaz hogy a második vágányra érkeztünk, de semmit nem láttuk az állomásból, mert pont az ellenkező oldalon volt a peron. Felmentem a felüljáróra és csináltam egy pár képet, de az állomást ott sem láttam. De sebaj, mert olyan tiszta volt a levegő mintha valami erdőben lettünk volna és a mozgás is, főleg a lépcsőzés jól esett. A levegőzés után a szobatársainkkal átmentünk az étkezőkocsiba, hogy vacsorázzunk valamit. Amikor azon törtük a fejünket, hogy mit kellene rendelni, láttam, hogy a szomszéd asztalnál éppen a kedvencemet eszik, a jó öreg pelmenyit. Kiderült, hogy nem csak azt lehet kérni, ami az étlapon van, hanem mást is. Azonnal meg is rendeltem. Imi pedig vörös lazac filét kért. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon finom volt.

A szobatársaink csak egy sört ittak és azután elég jól elbeszélgettünk. Például a szobatársunk Neó, egy nagy motoros volt, már többször is keresztül kasul átutazta az egész országot motoron. Azt mondta, hogy ahol most utazunk, az egy nagyon gyéren lakott környék. Errefelé van egy pár szakasz, ami a „senki földje”, vagyis kb. 500-600 kilométeren keresztül nincs semmi, sem falu, sem város, sem térerő. Amikor itt a vasúti vonal mentén lévő országúton motoroznak, akkor nagyon félnek, mert ha valami baj történik, akkor nincs egyhamar segítség.

Egy kis plusz pénzért kapsz egy vödör vizet a WC-ben való tusoláshozSokáig nem maradtak velünk, mert idegesek voltak, hogy a dolgaik őrizetlenül maradtak a kupéban. A kutyás nő pedig megint alakított, berúgott és hangoskodott az egész étkezőkocsiban az újdonsült párjával, aztán meg elvonultak a mi kocsink WC-jébe. Mindenki maga döntse el hogy mit csináltak ott, csak azt tudom, hogy akkor jöttek ki, amikor mi éppen már a kupénkba tartottunk. Mondanom sem kell, hogy ezek után a másik WC-t választottuk mosakodásul. A törött WC deszka és a tény hogy onnan jöttek ki, eléggé elriasztott. Már egy ideje feltűnt, hogy esténként de néha napközben is csucsogott a víztől a mosdó, és nem csak a padló, hanem minden. Kiderült, hogy némi plusz pénzért, azt hiszem 100-200 rubelért, az utaskísérő hölgy ad egy vödör enyhén meleg vizet, és aztán mindenki úgy használja azt a WC-ben, ahogy jól esik. Láttam nőt is meg férfit is, egy szál törölközőben kijönni a WC-ről, tök vizes hajjal. Hát igen, aki rutinos vonatos, az előtt nincsenek akadályok.

10. nap

Éjjel háromkor jött egy majdnem háromnegyed órás megálló. A város neve Belogorszk (Белогорск) volt. Meleg éjszaka volt és nagyon jól esett a levegőzés. Az állomás épülete előtt volt egy jókora Lenin szobor. Gyorsan csináltunk egy csomó képet és a szobatársaink is segédkeztek. Aztán sikerült jól elbeszélgetni az éjjeli műszakot teljesítő utaskísérő idős hölggyel. Kiderült, hogy hónapokon belül nyugdíjba vonul 40 évnyi vonatozás után és az is kiderült, hogy vlagyivosztoki. Adott is egy pár tippet, hogy miket nézzük meg ott, és mit kóstoljunk meg.

Belogorszk

A kedvencemA végén még megtámadtunk egy kis boltot, ami csak a vonat kedvéért nyított ki. Egy rövid vásárlás és irány aludni. A reggeli ébredés elég nehézkesen ment, annyira hogy lekéstük a nap első állomását. Ugyanis reggel 10 órakor volt egy Oblucsje (Облучье) nevű állomás, ahol a vonat negyedórát várakozót. Valószínűleg azért kavarodtunk össze az időpontokkal és késtük le, mert pont ott ugrottunk még egy időzónát. Minden ilyen ugrás kényelmetlenséget okozott, azután mindig jött a matek, hogy akkor most hány óra van Moszkvában és odahaza? Ha már úgyis lekéstük a délelőtt egyetlen hosszabb állomását, akkor nem siettünk semmivel sem. A legközelebbi sétára és vásárlásra alkalmas megálló, csak délután 4 órakor volt. Mire lemosakodtunk és magunkhoz tértünk már majdnem dél volt. Nem volt semmi konkrét tervünk, ezért elmentünk az étkezőkocsiba, itt már majdnem előre tudták, hogy mit iszunk és eszünk. Vittük magunkkal a notebookot is, hogy valami értelmeset is csináljunk, például hogy minden képet összegyűjtsük egy helyre. Rendeltem megint pelmenyit, Imi pedig valami salátát. Az evéssel és beszélgetéssel úgy elment az idő, hogy fel sem tűnt.

Egészen más táj

Kisebb helyek

Dombos vidék

Négy óra előtt egyszer csak felbolydult a tömeg, akkor szokott ilyen történni, ha egy nagy állomás következik. Összeszedtük magunkat és visszasétáltunk a helyünkre. Neo, a tiszt barátunk már becsomagolt és készen állt a leszálláshoz. Még jó, hogy időben visszatértünk, mert így nem maradtunk le a hatalmas Amur folyóról. Hihetetlen látvány volt ez a hatalmas és nagyon széles folyó. Állítólag 2,6 km a híd hossza, ami átszeli a folyót és ez a vasútvonal leghosszabb hídja is egyben. Úgy tűnt mintha csak egyhelyben topognánk, pedig haladtunk.

A 2 km hosszú Amur folyót átívelő híd

És íme, nem sokkal később megérkeztünk Habarovszkba (Хабаровск). Ez a város a transzszibériai vasút legkeletibb pontja. Ennek a 600 ezer lakosú városnak a Moszkvától való távolsága 8 534 km volt.

Habarovszk

Türelmetlenül vártuk, hogy leszállhassunk, mert ez volt a második leghosszabb ideig tartó megálló. Összesen egy óránk volt bejárni a környéket. Az állomás előtti peron éppen teljes átépítés alatt volt, ezért csak nagy nehézségek árán sikerült elhagyni a vasútállomás környékét. A kinti főbejárattal szemben egy nagyon szép kert volt, gyönyörű szökőkúttal, a közepén pedig a híres orosz felfedező Habarov nagy szobra volt, aki mellesleg a város névadója is. Sok fotó és sok séta után betértünk egy közeli plázába, egy kicsit vásárolni, ami az állomás baloldalán volt található. Nem bántam meg, mert jó sok hasznos dolgot és ajándékot sikerült ott venni. Jó lett volna ennél messzebbre is eljutni és alaposan szemügyre venni a környéket, de egyszerűen nem volt elég idő. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez az egy óra hossza is.

Vjázemszkájá nevű hely. Ennyi árust egy helyen sem láttamInnentől már délnek vettük az irányt. Úgy döntöttünk, hogy még megvárjuk a következő és egyben ezen a napon utolsó rövid megállót. A természet itt már teljesen más, mint amihez szoktunk, akár Dunántúl is lehetett volna, már nem hasonlított tajgára. Gyorsan eltelt az a kettő óra hossza és már meg is érkeztünk egy Vjazemszkaja (Вяземская) nevű városba. Maga az állomás nem tudom milyen volt, azt nem sikerült szemügyre venni, de amikor leszálltunk több tucat árus fogadott minket. Nagyon leesett az álunk, valószínűleg ilyen lehetett a vonatozás kb. 10 évvel ezelőtt, amikor is minden állomás tele volt árussal. Jobbnál jobb illatok voltak, mindenféle füstölt hal és kaviárok. Azt sem tudtuk, hogy hová nézzünk. Gyorsan vettünk egy kis kaviárt, az a gáz hogy itt még a másodosztályú kaviár is, ami kb. 100 rubelbe kerül, százszor jobb, mint amit itt a nálunk a környéken drága pénzért venni lehet. Vettünk egy kis piros/sárga málnát is, szintén egy százasért.

Soha életemben nem ettem ennél finomabb kaviárt

A királyi vacsorának csak akkor kezdtünk neki, amikor a vonat már elindult. Volt egy kis kenyerünk, amivel gyorsan elpusztítottuk ezt a kaviárt. Még soha nem ettem ennél finomabbat, ha ezt tudtuk volna, akkor még többet veszünk, csak az volt a baj hogy itt nem volt hűtőnk. A málna is isteni volt, így megvolt a napi vitamin bevitel is. Csak egy dolog hiányzott, egy jó bor a kaviáros kenyérhez. Azután átmentünk az étkezőkocsiba és még ettünk egy salátát. Gyorsan elbeszéltük az időt. Még a 23 órás zárás előtt visszamentünk a helyünkre és csomagoltunk. Szerencsére a mellettünk lévő srác sem tudott aludni és ő is ide-oda járkált, így senkit nem zavartunk a csomagolással. Mire végeztünk, már majdnem éjfél volt, így azt a döntést hoztuk, hogy a 0.20-kor következő megállóban is sétálunk egy utolsót.

11. nap

Körülbelül 20 percet várakozott a vonat egy Ruzsino (Ружино) nevű helyen. Aranyos kis hely szintén egy Lenin szoborral, tetszett.

Ruzsinó nevű állomás, az utolsó előtti nagy állomás

Ruzsinó

Bepakolva a végcél előttMár csak egy állomás volt, ahol a vonat hosszabb ideig állt, ez pedig Usszurijszk (Уссурийск) volt. A szobatársunk épp oda utazott. Elég fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy végre lefeküdjek. A másnapi Vlagyivosztoki kirándulási tervünk, igen komoly volt, ezért nem ártott volna pihenni egyet. Majdnem 1 óra is elmúlt, amikor ez sikerült is. Erre felbukkant a drága szobatársunk és ledőlve az ágyba 3 órán keresztül mobilon beszélt valakivel. Egyáltalán nem vagyok agresszív típusú ember, de ha még egy órán keresztül kellett volna hallgatnom, akkor biztosan megfojtom. Négy órakor megérkeztünk Usszurijszkba és a srác végre leszállt. Naivan azt hittük, hogy aludhatunk, néhány perc múlva ránk nyitott az utaskísérő és felébresztett. Utána már hiába erőlködtünk, nem ment az alvás, helyette jött az ágyneműhajtogatás, egy kis teázás és toporgás egy helyben. Az ablakokon kinézve éppen ébredezett a város, percről-percre egyre világosodott. A vonat egyre intenzívebben lassított, már majdnem a Vlagyivosztok város központjában voltunk. Kicsit szomorú volt a hangulat, mert ezzel véget ért ez a nem akármilyen vonatutazás.

Folytatás következik…

Szólj hozzá!

1 × öt =