Utazás a transzszibériai vasúton 8. rész

A kilenc órás repülés alatt egy percet sem sikerült aludni. A belső órám arról próbált meggyőzni, hogy már késő este van, és itt alvásidő. De hogyan aludjon az ember, amikor itt Moszkvában még csak délután négy óra van? Be lehetett volna úgy fejezni ezt az egész utazást, hogy azonnal továbbrepülőnk Budapestre, de mi inkább úgy döntöttünk, hogy megajándékozzuk magunkat még egy teljes nappal és megnézzük azt, amit még eddig nem sikerült. Leszállva a Seremetyjevói repülőtéren azonnal a reptéri gyorsvasút felé vettük az irányt. Miközben várakoztunk Aeroexpress-re meg kellett innom egy nagy kávét, mert az időeltolódás okozta fáradság valós kellemetlenség. A reptéri gyorsvasút most is percre pontosan érkezett a Moszkva belvárosába található Belorusszkij pályaudvarra. Onnan lesétálva a metróba megvettük a 72 órás metrójegy kártyákat és irány a Kijevszkij vasútállomás. Erre a csonka napra csak az volt a terv, hogy amilyen gyorsan csak lehet megtalálni a szállásunkat és lepakolni, hogy utána még pár óráig szabadon csavaroghassunk.

Lehet, hogy nem volt annyira eseménydús ez a nap, viszont elég hosszú és pár óra elteltével valahogy hirtelen elfogyott az energiánk, ezért a környék bejárását ejtettük. Csak arra volt már erőnk, hogy a benézzünk egy közeli nagyáruházba. Az időeltolódás okozta fáradság nagyon hirtelen jött nálam, olyan volt mintha már 48 órája fent lennék, és már csak egy ágyra vágytam.

A Kijevszkij pályaudvar és a hosztel között csak pár száz méter volt a távolság. Csak át kellett menni egy gyalogos hídon a folyó túlpartjára. Maga a szállásunk épülete eléggé jellegzetes formájú volt, ezért gyorsan megtaláltuk. Viszont a lépcsőházra már megint nem sikerült rábukkanni elsőre, mert itt sem volt divat kiírni, hogy itt egy hosztel található. Negyedóra keresés után kénytelen voltam telefonálni, telefonban végre elmagyarázták, hogy melyik lépcsőház és hányadik emelet. Persze semmilyen nyelvet nem beszéltek az oroszon kívül és aláírattak többoldalas természetesen orosz nyelvű szerződés félét, amiben lényegében mindenre igent kellett mondani. Túl sok oldalból állt az az iromány és szinte olvashatatlan a sok fénymásolástól. Túl fáradt voltam, hogy ezt a hülyeséget komolyan vegyem, sok választásunk nem volt, kénytelenek voltuk aláírni. Azt nem értem, hogy az orosz nyelvet nem beszélő külföldiek mit tesznek ebben a helyzetben. Ennek a szuper hosztelnek a neve: „Artist Hostel on Kievskaya” volt és már az első benyomások után sem ajánlanám senkinek sem. Ennél még a munkásszállás is jobb választás lett volna. Sajnos, ezen a környéken nem volt alternatíva, de legközelebb biztos, hogy még ennél is több időt szánok a szállás keresésre, Moszkvában ez egy nagyon fontos tényező.

Este, amikor a kisebb sétánkból visszatértünk a szállásunkra, akkor még gyorsan (online) megvettük a belépőjegyeket a holnapi tévétoronyra. Kettő jó dolog volt ezen a szálláson, a szuper kilátás és a jó net, az összes többi kritikán aluli.

Kilátás a szállásunk ablakából
Kilátás a szállásunk ablakából

13. nap

Borzalmas volt az éjszaka, legalábbis nekem, valahogy nem ment ezen a helyen az alvás. Az elején azért nem tudtam elaludni, mert valami idős fickó, ott számítógépezett éjfélig az ágyamtól körülbelül kettő méterre. Kora reggel pedig beszűrődött a fény az ablakon, ami fél méterre volt tőlem és természetesen az egész szobában nem volt függöny. Volt egy pár ember ebben a hosztelben, aki a kelleténél is otthonosabban érezte magát. Úgy tűnt, hogy több a tulajdonos, mint a vendég. Nagyon papoltak a házirendről, de rajtunk kívül senki nem tartotta be.

Útban az Osztankinói tévétorony felé


Osztankinói tévétorony és a környéke

Nálunk miért nincs ilyen az egyszerű élelmiszerboltokban?Reggel 7 órakor felébredtünk és nekivágtunk a városnak. Az első célunk az Osztankinói tévétorony volt. Ebbe a tévétoronyba óránként engednek be meghatározott mennyiségű embert. A weblapjukon, nyomon lehet követni, hogy hány hely van még. A belépő nem olcsó, egészen pontosan 1000 rubel. Csak hétköznapokon, a 10 és a 11 órás előadásra kedvezményes az ár, ilyenkor egészen pontosan 600 rubel. Mi pont azt az időpontot céloztuk be. A kiírásban még az szerepelt, hogy az előadás előtt egy órával ott kell lenni. Így is tettük, sőt kicsit még annál is korábban érkeztünk. A metró most is dugig volt emberrel, de nagy tömeg ide vagy oda, ennél jobb közlekedési módot nem tudnék mondani ebben a városban, mindig mindenhová időben oda lehet érni.

Az utolsó metrószakasz már nem földalatti volt, hanem egy felszíni. Ez a 13-as metróvonal nagyon futurisztikusan nézett ki és szuper volt a kilátás az ablakából. Talán ez az egyetlen pozitív dolog, amit elmondhatok róla. Azon kívül nagyon lassú és csak félóránként közlekedik. Kivártuk és végigmentünk rajta a tévétorony közelében található állomásig. Úgy gondolom, egyszer ki lehet próbálni, de szerintem gyalogosan sem lenne sokkal lassabb.

Osztankinói tévétorony

Az időjárás nem volt túl kellemes, többnyire borús volt és időnként csöpögött az eső. Mivel volt még kis időnk, ezért elmentünk egy pár méterre található benzinkútra meginni egy kávét. Kicsit fura szerzetek lehettünk a szeműkben, legalábbis moszkvaiak szemével nézve, mert nem kocsival, hanem gyalog mentünk oda kávézni.
Kicsit izgatott voltam, hogy látunk-e egyáltalán valamit ebben a barátságtalan időben. Az időjárás nem először tesz nekünk keresztbe.

Elmúlt kilenc óra, így elindultunk a bejárat felé. Számítottam arra, hogy szigorú lesz a bejutás, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyire. A reptéri vizsgálat egy óvodás csínytevés ehhez képest. Most már értettem, hogy miért kell a szeánsz előtt egy órával megjelenni. Először egy amolyan porta épületben vizsgáltak meg, utána pedig egy másik épületbe kellett átsétálni, hogy átvehessük a jegyeket. Persze ott is egy hangos kapun kellett átmenni. Az összes csomagot a csomagmegőrzőben kellett hagyni, szerencsére ezért nem kértek plusz pénzt. Azt hittük vége volt, de átsétálva a toronyhoz, egy újabb vizsgálaton kellett átmennünk, plusz egy jó kis motozás is volt. Kicsit túlzásnak éreztem már ezt az egészet. Lent, miközben vártuk a liftajtó nyitását, oda irányítottak minket egy nagy TV-hez, ahol egy orosz nyelvű film ment angol felirattal a torony történelméről. Érdekes lett volna, ha hagyják végignézni. De azonnal a liftbe kellett menni. Ezeket az órás intervallumokat valamiért előadásoknak nevezik, de az 5 percig tartó TV előtt való állásra ez erős túlzás.

A lift szinte pillanatok alatt felvitt minket a kilátóterembe. Állítólag 7 métert tesz egy másodperc alatt. Itt már békén hagytak és volt egy óránk nyugodtan szétnézni.

Az Osztankinói tévétornyot 1963-ban kezdték építeni és 1967-ben fejezték be. Ekkor, az 540 méteres magasságával a világ második legmagasabb építménye volt. Jelenleg Eurázsia legmagasabb épülete. A toronyban negyven valahány emelet van, de a turistákat azt hiszem, csak kettőbe engedik. Az üvegekkel beborított kilátó rész 337 méteres magasságban található. Állítólag nagyon tiszta időben akár 100 kilométerre is el lehet látni. 2000-ben volt egy komoly balesete, a tűz során voltak halálos áldozatok is. Még azt is lehetett hallani, hogy össze fog dőlni, de ez végül nem történt meg. 2007-ben jártam erre és akkor eléggé elhagyatott volt a környék, mintha magára hagyták volna. Végig olyan érzésem volt, hogy komolyan el is volt ferdülve.

A kilátóterem és az üvegpadló

Panoráma az Osztankinói tévétorony tetejéről

Panoráma az Osztankinói tévétorony tetejéről

Osztankinói tévétorony kis éttermeA fenti kilátás fantasztikus volt, még annak ellenére is, hogy volt némi borulás. Mindent körbejártunk nem egyszer. Az ablakok felett volt egy csomó városkép leírással, hogy mit is látunk abban az irányban, de ez talán nem újdonság annak, aki volt már hasonló helyeken. Egy rakás kép és szótlan merengés után észrevettük, hogy megnyílt a tévétorony étterme a „Hetedik mennyország”, ami inkább egy büfére hasonlított. Egyszer élünk, ezért úgy döntöttünk nem csak kávézunk, hanem eszünk is. Ennek a szűk helyű étteremnek az volt az egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy forgott. De csak az a külső rész ahol az asztalok és a székek voltak. Az árak nagyon borsosak voltak, az adag pedig miniatűr. Egy „vinegret” salátáért (cékla saláta) 350 rubelt gomboltak le, egy kávéért 150 rubelt. Pirozsok legalább nem volt drága, darabjáért 80 rubelt kértek. Bármennyit is rendeltünk volna, itt nem lehetett volna jól lakni. De arra jól volt, hogy az ember lepihenjen egy kicsit és nyammogva végignézze még egyszer a várost.

Panoráma az Osztankinói tévétorony tetején lévő étteremből

Nagyon jó ötletnek bizonyult ez a 10 órai szeánsz, mert 11 előtt pár perccel, amikor már vártuk a liftet, betoppant néhány kisiskolás csoport és olyan érzés volt mintha itt fent nem lenne elég hely. Amikor lejöttünk a toronyról, akkor pont abbamaradt az eső. Ugyan volt korlátlan jegyünk a tömegközlekedésre, mi mégis a gyaloglás mellett döntöttünk. Egyrészt, mert a 13-as metró nagyon ritkán jár és még sokat kellett volna várni rá, másrészt nem is tűnt olyan messze az út az űrhajósközpontig.

A munkás és a kolhozparasztnő szobor

Rizsszkij pályaudvarnál található Rigai piacÚtközben rábeszéltem Imit, hogy nézzünk meg egy híres szovjet szobrot, a Munkás és a kolhozparasztnő, amely elég jól látszódott a messzeségben. Csak pár száz méterre volt és nem lett volna szívem kihagyni. Annak idején a moszkvai filmstúdiónak a logója volt és emiatt sokszor láthattam a tévében, most pedig élőben is meg szerettem volna nézni. Elképesztő hogy Moszkvában micsoda méretek vannak, ez nem csak erre a szoborra jellemző, hanem szinte minden másra. Sajnos, a múzeumra már nem volt idő, ami közvetlenül a szobor alatt található, mert volt még némi esély, hogy elérjük a Lenin mauzóleumát. A szobor megtekintése után még beiktattuk a város legnagyobb piacát, a Rizsszkij pályaudvarnál található Rigai piacot. Útba esett, csak néhány metró megálló és már ott is voltunk. Nekem a piac először nem tűnt nagynak, de miután bejártuk az egészet, szembesültem azzal, hogy nagyon sok idő eltelt. Nem vettünk semmit, csak a szemünket hizlaltuk. A legnagyobb hangsúly itt leginkább a virágokon volt, de ezen kívül volt ott minden, sajtok, halak, mézek, fűszerek stb. Egyszer meg lehet nézni, megéri.

Moszkva ünnepi hangulatban; Föltámadás-kapu

Történelmi múzeum és a környéke

A metrózás nem ment gyorsan, mert nagy távolságokat kellett megtennünk, sajnos minden erőfeszítésünk ellenére lekéstük a Lenin mauzóleumot. Már nagyon régen szerettem volna megnézni, de úgy nézett ki most megint meghiúsul, pedig csak negyed órán múlt. Ez már talán az 5-6. meghiúsult próbálkozás, de nem adom fel, megint marad legközelebbre. Sebaj, itt van nekünk a Vörös tér, amit az utazásunk első napján nem sikerült megnézni.

Vörös tér
Vörös tér

Vaszilij-székesegyház

Vörös tér és a Kreml

Moszkva, Vörös tér

Vesztőhely. Itt hajtották végre a kivégzéseketA Vörös térre a „Föltámadás kapun” keresztül jutottunk be. Ez egy nagyon szép kapu, amelyet eredetileg 1680-ban emeltek, de Sztálin lebontatta, mert kellett a hely a katonai parádékhoz, csak 1995-ban építették újjá. Számomra a Vörös tér minden egyes alkalommal óriási élmény. Már tucatszor jártam itt, de sosem tudom megunni. Csak évről évre egyre több a szelfiző, ha nyugodtan nézelődsz, akkor is figyelned kell, mert véletlenül vagy rád taposnak, vagy a szemedbe nyomják a szelfibotot. Egy idő után nagyon bosszantó tud lenni.

Merengés, körbesétálás és fotózás után szemügyre vettük a híres GUM áruházat. Bejutni ide az ellenőrzések miatt sem egyszerű. Erről az épületről azt kell tudni, hogy II. Katalin cárnő építtette 1790-ben egy olasz mesterrel. Az egész épület 12 ezer négyzetméteres és hatalmas alátámasztás nélküli üvegtetője van. Állítólag egy hóleolvasztó rendszerrel is rendelkezik, hogy ne szakadjon be a hó súlya alatt.

GUM áruház kívül és belül

GUM áruház kívül és belül


Lehetőség van virtuálisan bejárni a GUM áraházat

Majdnem az egész épületet bejártuk, éppen készült valami nagy gasztronómiai rendezvény, emiatt folyamatosan zárták le a különböző részlegeket. Még a televíziósok is kivonultak. Ezek miatt a korlátozások miatt a harmadik emeletre már nem sikerült feljutnunk. Hihetetlen, micsoda luxus boltok vannak itt, a legtöbbjük ki sem írja az árakat továbbá még a legkisebb, pár négyzetméteres boltocskának is van saját fegyveres biztonsági embere.

Körülbelül egy órás séta után elindultunk a következő célpontunk felé, a Kremlbe. A főbejárat és a kasszák az Alexander kert mellett voltak, ezért meg kellett kerülni az egész erődítményt. Amikor odaértünk, kiderült, hogy zárva van és hogy a csütörtök mindig is szünnap. Ez a dolog hidegzuhanyként ért, a Kreml ugyan úgy, mint a Lenin mauzóleuma egy nagyon-nagyon régi célom és most megint nem jött össze. Eléggé mérges lettem rájuk és magamra is. Ennyi hónapos felkészülés után, egyszerűen nem vettem észre a weblapjukon a csütörtöki zárva tartást.

Kreml és a környéke

Hogy mik vannak? Egy Kun Béla emléktábla nem messze a KremltőlEgy kis töprengés után elindultunk megnézni Moszkva leghíresebb utcáját, az Arbatot vagy néha még Régi Arbatnak nevezik. Elsőre kicsit eltévedtünk, de végül a GPS megint segített rajtunk. Ez a kis gyalogos utca több mint 1 km hosszú és a XVIII. századtól vált népszerűvé. Itt lakott Puskin és Tolsztoj is. Nagyon hangulatos, sok időt el lehet itt tölteni. Utcai zenészek, árusok, sok bolt és étterem. Betértünk egy jó pár helyre és sok klassz dolgot sikerült megvennünk. A hosszú sétától teljesen elvesztettem az időérzékemet, csak akkor vettem észre, hogy már néhány óra eltelt, amikor borzalmasan megéheztem. A múltban már jártam errefelé és a sétát egy jó kis grúz étteremmel zártuk. Ezt a bizonyos éttermet ugyan megtaláltuk, de látva a mostani árakat, gyorsan elvetettük ezt az ötletet. Tovább mentünk abban a reményben, hogy talán lesz még egy kevésbé drága hely.

Arbat utca


Arbat utca

Egészen a Külügyminisztérium épületéig sétáltunk el, ahol az Arbat véget ér. Ez a grandiózus szocialista felhőkarcoló Sztálin „hét nővérének” az egyike. Összesen hét hasonló kinézetű épületet húztak fel Sztálinék Moszkvában. Visszafelé sétálva én már nagyon megéheztem és emiatt már nagyon intenzíven belemerültem az étterem keresésbe. Körülbelül az utca felénél megpillantottunk egy másik, szerényebb grúz éttermet, és hogy ha már ennyit beszéltünk a grúz ételekről, akkor az a gyors döntés született, hogy most bizony grúz kaját eszünk. A hely neve „Káfe Piroszmani” volt és az árak is egészen rendben voltak. Csak egyetlen gond volt, az pedig mi voltunk, mert egyáltalán nem ismertünk egyetlen-egy grúz ételt sem, ezért az étlap nekünk nagyon kínaiul volt. Végül csak feltaláltuk magunkat, inni egy „Natakhtari” nevű sört rendeltünk, ami egész jónak bizonyult. Elsőre egy „Kharcho” leves volt, ez egy tradicionális grúz leves. Másodikra pedig egy kis „Chashushuli”, azt hiszem borjúhúsból készült, egyszerűen fantasztikus volt. Imi pedig változatosság kedvéért egy kis lazacot evett, a halas dolgok neki nagyon bejöttek. Amikor kenyeret kértünk, akkor egy frissen sütött lepény kenyeret hoztak, ami olyan finom volt, hogy már azzal is jól laktam volna.

Grúz étteremben az Arbaton

Külügyminisztérium épülete. Sztálin egyik épülete
Külügyminisztérium épülete. Sztálin egyik épülete

Pár óra után tovább álltunk. Még egy kicsit sétáltunk a központban, aztán elindultunk felfedezni a moszkvai metrót. Az este hét óra utáni időpont sem alkalmas a metró felfedezésére. Ugyanakkora volt a tömeg, helyenként be kellett préselnünk magunkat a metrókocsiba. A hatalmas tömeg miatt nem sikerült normális képeket csinálni, sőt egy óra utazás után egyszerűen elfáradtunk és elindultunk a szállásunkra. Azért volt pár szép állomás, amit még nem láttam eddig és nekem nagyon nagy élmény volt.

Az egyik legszebb állomás
Az egyik legszebb állomás

Egy kis esti metrózás

Egy metróállomás a sok közül

Még egy utolsó vásárlás a közeli élelmiszerboltban és irány a szállás. Annyira gyűlöltem a szállásunkat, hogy nem nagyon volt kedven visszamenni, de a híd alatt mégsem alhatok. Az a hely nagyon irritált, de talán a személyzet még annál is inkább. Egy gyors kaviár és füstölt hal vásárlás után leültünk meginni egy sört és kipihenni az egész napos menetelést, de pár perces üldögélés után nagyon rám jött a brutális álmosság, talán még mindig az időeltolódásban szenvedtem és ebben még a legerősebb kávé sem tudott segíteni.

A szálláson csak a szokásos dolog volt, este 11-ig lehetetlen volt bekerülni a fürdőszobába. Aztán az egyik tulaj az alvótérben youtube-os videókat nézve hangosan hahotázott. Gyorsan bepakoltunk és irány az ágy. Az éjszaka közepén még volt egy kis baki, amikor másztam le a második emeleti ágyról, akkor az ágy elkezdett borulni, ugyan is nem volt a falhoz rögzítve. Az utolsó pillanatban sikerült megfogni, de ezzel az akcióval rendesen lehorzsoltam a karomat. Ekkor már nagyon elegem lett ebből a helyből, és már alig vártam a reggeli fél hatot.

Az utolsó este
Az utolsó este

14. nap

Kora reggeli ébredés után, amilyen gyorsan csak lehet kimenekültünk erről a szállásról. A Kijevszkij pályaudvaron felszálltunk a legelső, 6 órás Aeroexpresszre és irány a Vnukovoi repülőtér. A reptér termináljában kellemesen csalódtam, ott végre nagyon sok oroszos és ötletes ajándék tudtunk venni a barátoknak és a családnak. Az egész út során pont az volt a gond, hogy alig tudtam valami oroszosat venni, de a reptér terminálja megint kihúzott a csávából.

Hát ennyit erről a nem túl bonyolult és eseménydús útról. Remélem ezzel a fajta írással sikerült másokban is egy kis kedvet csiholni egy ilyen oroszországi utazáshoz. Köszönöm a figyelmet!

“Utazás a transzszibériai vasúton 8. rész” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon köszönöm ezt a beszámolót! Élvezettel olvastam minden sorát. 🙂 Hosszú-hosszú évek óta vágyom a transzszibériai expresszre. (Talán mióta elolvastam Vernétől a Sztrogoff Mihályt) Fantasztikus vidék, fantasztikus helyek. 🙂 További jó utat/utakat kívánok! Üdv! Rita

    Válasz

Szólj hozzá!

hét + tizenkettő =