A hely annyira varázslatos volt, hogy arról is elfeledkeztünk, hogy ma még nem ettünk egy falatot sem. Csak úgy elvoltunk, szótlanul ide-oda sétáltunk a Sámán szikla előtti Burhán-öbölben, minden egyes kőre és kisebb sziklára felmásztunk. Nehéz volt bármit is szavakba önteni.
Sámán szikla előtt, a Burhán-öbölben
Egy óra elteltével elhatároztuk, hogy felmegyünk a szemben lévő domboldalra és onnan is megcsodáljuk. Fentről fantasztikus kilátás tárult elénk, az egész öblöt be lehetett látni. Ott már volt egy-két „őrült” fotós, nagyon komoly felszereléssel. Fél óra sem telt el, amikor a környéket megtámadta egy 20-30 főből álló kínai turista had. Innentől kezdve már nem lehetett sem fényképezni, sem élvezni a hely szépségét. Hirtelen nagyon sokan lettünk. Úgy éreztem most már tényleg itt az idő elhagyni ezt a helyet és keresni valami éttermet vagy büfét. A sziklák nem voltak annyira magasak, mégis nagyon igénybevett bennünket a megmászásuk.
Fent a sziklán
A falu nem lett sokkal népesebb, mint pár órával azelőtt. Pedig már bőven elmúlt 5 óra és elvileg már visszajöhetett az áram. Megcéloztuk az első amolyan kis élelmiszerboltot, ami az utunkba került. Kiderült, hogy teli van helyi füstölt hallal, nem is értettem, hogy ez mitől élelmiszer bolt, inkább halas boltra hasonlított.
Khuzhir életképek
Sosem voltam oda annyira a füstölt halért, de ez más volt. Azt sem tudtam, hogy van hideg és meleg füstölés, az ember mindig tanul valami újat. Már az utazásunk előtt egy csomó helyen azt olvastam, hogy aki a Bajkálnál jár feltétlenül meg kell, hogy kóstoljon a helyi halkülönlegességet, egy bizonyos: „Omul” nevű halat. Ez a hal csak ebben a tóban honos. Ezt nem hagyhattuk ki, azonnal rácsaptunk. Darabja átlagosan úgy 80-100 rubelbe került és nagyon sok fajta volt. Még azt is megengedték nekünk, hogy a hal mellé megvásárolt sört a bolt lépcsőjénél megihassunk. Oroszországban szigorúan tilos közterületen az alkoholfogyasztás, de itt úgy néz ki, lazábbak a szabályok. Füstölt hal sörrel, egyszerűen mennyei volt.
Lehet, hogy még repetáztuk volna, de néhány percen belül belénk kötött két részeg helyi burját, akik folyamatosan azt akartak, hogy vodkázzunk velük. A nagyobbik darab talán bokszoló volt, vagy valami ilyesmi, ő jól elbeszélgetett Imivel angolul, vagyis csak próbálkozott. Nem az volt a vágyunk, hogy egy csomó időt arra pazaroljunk, hogy bájcsevegjünk két tök részeggel érdektelen dolgokról. Megpróbáltuk lerázni őket, de nem volt egyszerű, aztán kivártuk a megfelelő alkalmat. Miközben „menekültünk” Iminek kiesett a pénztárcája, szerencsére nem sok pénz volt benne, a nagydarab fickó, számunkra teljesen meglepő viselkedést produkálva, mosolyogva azonnal visszaadta azt Iminek. Ez kicsit meglepett. Tartva a távolságot, gyorsan megköszöntük és leléptünk.
A következő célpont egy étterem lett volna, mert az a nem túl nagy hal adag nem helyettesítette az ebédet. Miközben keresgéltünk, megnéztünk egy pár utcai szuvenír árust, akiktől megtudtuk, hogy már véget ért a turistaszezon és napokon belül ők is elköltöznek. Azért egypár apróságot, csak sikerült megvenni, akciós áron. Végigmentünk a főutcán, de nem találtunk olyan éttermet, ami nyitva lett volna. Az utca végén megpillantottam egy ismerős romos épületet, amiről kiderült, hogy ez az a híres réges-rég bezárt szovjet időkben fénykorát élő halfeldolgozó üzem. A neten már nagyon sok képet láttam róla, vagyis nem annyira az épületről, mint inkább az elhagyatott rozsdásodó „hajó flottáról”, ami a falu egyik látványossága.
Khuzhiri halfeldolgozó üzem. Lenin hal graffitival
A régi szovjet időbeli halfeldolgozó környéke és a mellette lévő hajótemető
Nagy szerencsénk volt, mert a parton pont velünk szemben egy csodálatos naplemente volt kialakulóban. Túlvilági hangulata volt, azzal a rengeteg ütött kopott rozsdás, halott hajóval. Nem telt el sok idő és itt is megjelentek a kínai vagy koreai turisták hatalmas fényképezőgépekkel. Olyan volt mintha folyamatosan követtek volna. Úgy éreztük tovább kell állnunk, mert ezek úgy viselkedtek, mint az óvodások, mindenhová bemásztak és felmásztak, nem beszélve arról, hogy iszonyatosan hangosak voltak. Miközben elindultunk vissza a faluba, látni lehetett, hogy itt valami nagy építkezés kezdődött el és az is lehet, hogy hamarosan felszámolják ezt a hajótemetőt. Lehet, hogy utoljára látjuk ezt a helyet?
Már azt hittük, hogy feladjuk az étteremkeresést, amikor végre rábukkantunk egy helyre, ami nyitva volt. Nem volt egy nagy durranás, de nem válogathattunk, „kafe Sarma” volt a neve. Nagy vágyunk az volt, hogy végre megismerhessük a burját konyhát és itt volt rá esélyünk. Legelőször mi voltunk az egyetlen vendégek, utána viszont folyamatosan szivárogtak be a turisták. Az étlapon nem sok minden volt, de az első, ami szembe ugrott az a bizonyos „pozi” (vagy burjátul: „buuzi”). Ez az egyik legfontosabb burját nemzeti étel. Maga a pozi formája a nomádok lakóhelyét szimbolizálja, vagyis egy jurtát. Ebből a tésztában lévő darált húsos ételből nagyon sok variációt készítenek. A klasszikus pozi bárányból, marhából vagy sertés darált húsból szokták elkészíteni.
Egyetlen egy nő volt végig, aki valószínűleg valami tulaj féle, a szakács és egyben a pincérnő is volt egyben Arra kért, hogy várjunk úgy 20-30 percet, még elkészül a várva várt finomság. Ha már úgy is húztuk-halasztottuk a meleg étkezést, akkor ennyit igazán kibírunk. Rendeltünk néhány sört, egy kis szárított halat és fokhagymás kenyér darabkákat. Oroszországban nagyon népszerű mindenfélét rágcsálni a sör mellé. Nekem nagyon bejön ez a szokás. Mire túl voltunk azon a fantasztikus vacsorán, már teljesen besötétedett. Nem volt egyszerű visszatalálni a szállásunkra az alig megvilágított utcákon keresztül. Volt sok olyan utca, ahol egyáltalán nem volt közvilágítás. A szállás egész jó volt, csak a fűtés ment kegyetlenül, vagy talán ez csak a rönkház sajátossága, nem tudom.
Annyira meleg volt bent a szobában is, hogy egész éjszaka résnyire nyitva kellett hagynunk az ablakot, annak ellenére, hogy az éjszakák itt eléggé csípősek. A hotelünk egész jó választásnak bizonyult, én teljesen meg voltam vele elégedve. Csak az a sok fegyelmezetlen távol keleti nyugdíjas turista ne lett volna ott az emeleten, ők katasztrofálisan viselkedtek. Ide-oda rohangáltak a folyóson és iszonyat hangosak voltak. Irkutszki szállás után az itteni zuhany is aranyat ért. Nem tudom, hogy milyen jellegű emberek szállnak meg itt, de oroszul, angolul és kínaiul ki volt írva a falra, hogy tilos ruhát mosni a zuhanyzóban. Akit rajta kapnak, azt, ha jól emlékszem, ezer valahány rubel büntetésre köteleztek. A zuhany után jól esett megenni a maradék füstölt omult, természetesen egy kis sörrel. Csak azt sajnáltam, hogy nem vihettünk magunkkal haza, állítólag csak 3-4 napig bírja hűtés nélkül.
7. nap
Nekem az éjszaka borzalmasra sikeredett, soha életemben nem aludtam olyan rosszul, mint akkor. Összesen körülbelül kettő órát aludhattam, de lehet, hogy annyit sem. Annyira járt az agyam mindenen, hogy elaludni sem tudtam. Az előző nap olyan sok élmény és inger ért, hogy egyszerűen lehetetlen volt őket gyorsan feldolgozni. Ráadásul Imi sem érezte jól magát, megfázhatott. Egész éjszaka köhögött. Továbbá az ágyam sem volt kényelmes és iszonyatosan melegem volt. Azon az éjszakán annyit facebookoztam, hogy lassan már azt is tudtam, hogy kinek hány ismerőse van. Akkor eldöntöttem, hogy ha már úgy sem megy az alvás, akkor hajnalban elsétálok még egyszer és utoljára a Sámán sziklához. Beállítottam az ébresztőt, de nem volt rá szűkség. Felöltöztem és elindultam. Éppen világosodott, az utcák nagyon kihaltak voltak, sehol egy lélek nem volt. Nagyon siettem, hogy minél hosszabb ideig élvezhessem azt a helyet.
Kora reggeli képek a Sámán sziklánál
Kora reggel a Sámán sziklánál
Körülbelül 25 percig tartott a gyaloglás és eléggé csípős hideg volt a levegő, néha láttam a saját leheletemet is. Amikor végre megérkeztem a Sámán sziklához, nagyon megörültem, mert rajtam kívül senki nem volt a közelében. A legfontosabb cél az volt, hogy egy kis Bajkál-tó vizet vigyek haza, ezért visszamentem ahhoz a kis öbölhöz, ahol már korábban ittunk és az előre elkészített ásványvizes üveget megtöltöttem a világ legtisztább tavának a vizével. Miközben álltam az algás köveken, az egyik lábam megcsúszott és beleléptem a jéghideg vízbe. Nem volt kellemes érzés, az erős szél tovább rontotta a helyzetet. Elégedett voltam, mert amit elterveztem, az sikerült és még volt úgy negyed órám.
Úgy döntöttem visszamászok a sziklás part tetejére és én is megnézem magamnak azt a híres napfelkeltét. Elég meredek falat választottam a mászáshoz, mert mire felmásztam, azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet. Az erőlködéstől nagyon le sikerült izzadnom, fent meg még annál is erősebben fújt a szél. Már ott éreztem, hogy ennek rossz vége lesz, egy ilyen reggeli kiruccanáshoz nem ártott volna egy melegebb öltözék.
Amikor végre felmásztam a tetejére, ott megint egy csomó állványos profi fotós fogadott. Csak szótlanul figyelték a horizontot. A látvány annak ellenére, hogy még várni kellett volna több mint fél órát a napkelte kezdetéig, fantasztikus volt. Szerintem képes lettem volna még órákig csendben ott ülni és gondolkozni az élet dolgain, de sajnos nagyon kevés időm volt és lassan vissza kellett fordulnom. Az egyetlen dolog, ami teljesen felbosszantott az pedig az utolsó 5-10 percben megérkező ázsiai turisták voltak, akik egyszerűen nem hagytak békén és folyton leszólítottak, hogy fényképezzem le őket. Nincs vele bajom, ha egyszer vagy kétszer kérnek rá, de a hetedik után fölment nálam a pumpa, elegem lett és dühösen otthagytam azt a helyet. Csak ott, 5 perc alatt legalább 1 millió szelfit csináltak a mobiltelefonjukkal.
Visszafelé nagyon szedtem a lábam, ott is rendesen leizzadtam. Érdekes volt cikázni az elhagyatott utcákon a sok ide-oda mászkáló zombi tehén között. Ezeket be sem zárják, és látszólag nem figyel rájuk senki, állítólag egyedül simán hazatalálnak. Érdekes, hogy a sziget neve az Olkhon, a burját „oikhon” erdő vagy enyhén fás szóból származik, talán azért mert az erdő a sziget felszínének több mint egyharmadát foglalja el. Nekünk mégsem jutott időnk, hogy szemügyre vegyük a nem túl messze található erdőt. Ezt nagyon sajnáltam, de minden nem sikerülhet.
A hotelünk és a Sámán szikla távolsága
Hajnali Khuzhir
Amikor a szállásra értem, éreztem, hogy valami nem stimmel és talán megfázhattam. Jó sokat köhögtem és a hangom is elment. Imi pont akkor ébredt fel, ő sem nézett ki jobban. Nagyon nehezemre eset a bepakolás, minden vágyam az volt, hogy végre este legyen és már a vonaton lévő ágyban aludjak annyit, amennyit akarok. Elérkezett a búcsú ideje, el kellett hagynunk ezt a rönkház hotelt. Részemről tetszett ez a szállás. Ha egyszer a jövőben még sikerülne ide eljutni hosszabb időre, akkor biztos ezt a helyet választanám.
Nagyon lassan gyalogoltunk, szinte vánszorogtunk, nekem még a beszéd is nehezemre esett. Úgy látszott az időjárás pont most készült elromlani. Ha egy nappal később érkezünk, akkor lehet, hogy még a túlpartot sem látjuk. Megérkeztünk a falu központjában lévő „térre”, innen volt várható az indulás Irkutszk felé, de még volt addig körülbelül egy órahossza. A tér nagy részét egy nagy vegyes bolt foglalta el, amit persze azonnal megtámadtunk, de semmi használhatót nem tudtunk ott vásárolni. Egy kicsit csalódott is voltam, egy ilyen turisztikailag fontos helyen, mint ez, nincs semmi helyi értelmes szuvenír.
Miután elkezdtek szivárogni más hátizsákosok is, szép lassan megtaláltuk a „buszállomás” bódét vagy kis házat, nehéz volt eldönteni. Meglepetésemre bent egy rakás hasznos dolgot lehetett venni, mint például a szibériai fenyőmag csokoládé, vagy fenyőmag kézkrém, mindenféle nyírfából készült kézműves dolgot és más szuveníreket. Legalább itt be tudtunk vásárolni a családnak, ha nem is mindent, de a nagy része megvolt. Mindenre 50%-os engedményt kaptunk, mert szezonvégi végkiárusítás volt.
Megérkezett a busz, és ahogy sejtettem, ugyanaz, mint tegnap, és természetesen a tegnapi sofőrrel. Ő megint ugyan abban a ruhában volt és reggeli kávé elfogyasztása után szépen elkezdte a napját azzal, hogy mindenkit lehúzott pénzzel, mindenféle botcsinálta indokkal. Talán mi voltunk az egyetlenek, akik az orosznyelvtudásnak köszönhetően megúsztuk ezt. A többiek azt sem tudták, hogy most mi van, fejenként legalább 100-200 rubelt szedett be tőlük. A tizenvalahány utasból egyetlen egy helyi sem volt, csak csupa külföldi hátizsákosok. Én megpróbáltam elkerülni vele bármilyen összetűzést, mert nem akartam, hogy emiatt lekéssük a vonatot.
Az indulás pont kilenckor volt és ez volt az egyetlen pozitívum. A hátsó ülések teljesen tiszták voltak, kiporszívózhatta őket és a hátsó ajtó is normálisan le volt lakatolva. Hiába akartam elkerülni a sofőrrel bármilyen konfliktust a sors megint közbeszólt, nem sokkal később, még a kompozás előtt, egyszer csak elszakadt a mellettem lévő ablak függöny madzagja és ezzel lesett az egész függöny. Még csak nem is támaszkodtam rá, hozzá sem értem. Hatalmas balhé tört volna ki, ha a sofőr ezt észreveszi. Találtam a táskámban egy néhány ragtapaszt és azzal ideiglenesen megjavítottam.
Kompozás visszafelé; a tó közvetlen közelében érdekes a táj
A kompozás ugyanolyan látványosnak és érdekesnek bizonyult visszafelé is, mint idefelé. Egyszerűen nem lehetett betelni a tó szépségével. Az út további részében már nem kötött le a táj szépsége, olyan fáradt voltam, hogy többször is filmszakadás jött el nálam. Annak ellenére, hogy rázott a busz, néha elég mélyen sikerült aludnom. Útközben ugyanannál a büfénél álltunk meg, mint előző napon. Ittunk megint egy forró, erős teát, ami egy kicsit helyre hozott. A messzeségben látszódott, hogy csak a Bajkál-tó felett voltak sűrű felhők.
Már majdnem Irkutszk elővárosában jártunk, amikor az a nyamvadt függöny teljesen leszakadt és már ötletem sem volt, hogy mivel ragasszam oda. Amúgy sem volt gyári, hanem egy barkácsolt valami. Ezért meg is beszéltük a koreográfiát, ha megérkezünk, akkor azonnal kiugrunk a buszból és hátra nem nézve rohanunk a kijárat felé. Ez egy nagyszerű lehúzási lehetőség lett volna ennek a sofőrnek, de nem hagytuk magunkat, ahogy megérkeztünk az irkutszki buszállomásra, azonnal és villámgyorsan felszívódtunk.
Világosban már sokkal jobban ment a tájékozottság. Ugyanazon az útvonalon sikerült elgyalogolni a villamosmegállóhoz, ott pedig felpattanni a villamosra. Döcögve, átvágva a fél várost meg is érkeztünk a vasútállomásra. A lehető leggyorsabban meg akartuk találni a csomagmegőrzőt, hogy megszabadulhassunk a hátizsákjainktól. Pár perc alatt sikerült is, itt is az alagsorban kellett keresni. Ha jól emlékszem fejenként 200 rubel körül kellett fizetnünk. Ezután vissza a villamosra a központ felé, a kiszemelt étterembe. Már nagyon éhes voltam, egész nap csak egy pár kekszet ettem.
A város gyönyörű volt, még a villamos ablakából nézve is, kár, hogy itt sem lehetett normális fotót csinálni a koszos üvegen keresztül. Igaz, nem csak emiatt, hanem azért is, hogy mozdulni nem lehetett, annyira teli volt a villamos. Egy néhány érdekesség Irkutszkról; a város az Angara folyó völgyében fekszik, két mellékfolyója van, Irkut és Usakovka. Körülbelül 55 km-re van az egyedülálló, a világörökség részét képező Bajkál-tótól. Irkutszk Kelet-Szibéria kulturális és tudományos központja, több mint 600 ezer lakosa van. 1661-ben alapították és 1879-ben majdnem teljesen porig égett. Jelenleg is Szibéria egyik legrégibb városának számit.
Néha olyan lassan haladt a villamos, hogy úgy éreztük gyalog is gyorsabban érünk oda. Miután leszálltunk a Gorkij utcában, körülbelül 5 percet kellett gyalogolni a „Kocsevnik” (Кочевник) nevű mongol étteremig. Azért esett erre a helyre a választásunk, mert így két legyet ütöttünk egy csapásra, megkóstolhattuk a szomszédban található mongol és a helyi burját kaját is. A két nép amúgy sem áll olyan távol egymástól.
A hely belül nagyon előkelő volt, még saját gardrób helyiséggel és nem kis személyzettel. Csövesnek éreztem magam, a rengeteg öltönyös ember között. Sajnos a felszolgáló lányok ruháján és a hatalmas televízión kívül, ahol folyamatosan a mongol zene tv ment, semmi nem emlékeztetett Mongóliára. Helyet is nehezen kaptunk, mert a legtöbb asztal le volt foglalva, de végül csak összejött. Úgy gondoltuk, hogy most a pénz nem számít, és végre ma jól fogunk lakni. Imi valami lóhúsos különlegességet rendelt, én meg egy „egész Mongólia” tálat.
Igaz, hogy nem volt egy hatalmas adag, de nagyon laktató volt. Dugig ettük magunkat és persze egy kis sör sem hiányozhatott. Úgy éreztem, kitart holnap estig is. Ezzel megspóroltuk a vacsorát a vonaton. Látni akartuk még a város központját ezért nem húztuk sokáig az időt és elindultunk. A Kirov térig meg sem álltunk, ami nem tűnt nagy távolságnak. Itt egy kicsit másképp nézett ki minden, sokkal rendezettebb volt a környék. Elsétálva a gyönyörű tér és a templomok mellett, az Angara folyónál kötöttünk ki. Gyönyörű volt, de azt sajnáltam, hogy csak pár óra áll a rendelkezésünkre. Erre a városra nagyon kíváncsi lettem volna.
Irkutszk központja
Irkutszk
Miután volt még egy kis időnk és az időjárás megint a szép arcát mutatta, úgy döntöttünk, hogy inkább gyalogolunk villamosozás helyett. Az út a vasútállomás felé nem volt rövid, de jól esett a nagy séta. Sikerült az egészen kis utcákba is bekeveredni és jól megismerni ezt a csodálatos várost. Főleg a régi faházak tetszettek, amikről már írtam az előző részben.
Irkutszk régi faházai
Angara folyó és a környéke; visszatérés az Irkutszki vasútállomásra
Visszagyalogolva a vasútállomásra még elmentünk bevásárolni a szembe lévő élelmiszerboltba. Azután jött a hosszú várakozás a pályaudvar várójában. Itt láttam a legtöbb külföldi turistát az összes többi állomáshoz képest. A vonatunk pontosan érkezett és mi is időben kisétáltunk a peronra, már besötétedett és jókora tömeg volt.
Folytatás következik…