Utazás a transzszibériai vasúton 7. rész

Nem teljesen így terveztem ezt az érkezést. Azt gondoltam, hogy amikor Vlagyivosztokba érünk, akkor jól kipihenve nekivághatunk a város nevezetességeinek. Az alig kevesebb, mint egy óra alvás, kételyeket ébresztett bennem, hogy bírni fogjuk-e az egész napi menetelést. A programunk nagyon sűrű volt és volt egy csomó B terv is, arra az esetre, ha még ez is kevés lenne.

A vonat megállt és a megmaradt utas azonnal megtámadta a kijáratot. Mi nem siettünk, amúgy sem voltunk annyira fürgék az álmosságtól és fáradtságtól. De az adrenalintól ez fokozatosan elmúlt és a kíváncsiság lépett a helyére. A nap még nem kelt fel teljesen, de már egész világos volt. Leszállva a vonatról, beleszippantottam a levegőbe és sajnos nem éreztem a sós levegőt, mint ahogy sok más blogban olvastam már. Az egyetlen, ami miatt gyanítani lehetett, hogy itt van pár száz méterre az óceán, az a néhány tucat repkedő sirály.

Hihetetlen érzés volt látni, hogy leszálláskor úgy búcsúzkodott mindenki az utaskísérőktől mintha már több éve ismerte volna. Nem akartam kilógni a sorból és én is úgymond beálltam a sorba. Ilyenkor csak úgy repkednek az érzelmek, pedig csak néhány alkalommal sikerült beszélgetnem ezzel az idős utaskísérővel. Sehol máshol, semmilyen utazásom során nem tapasztaltam még ilyet, ha úgy vesszük ez csak egy belföldi vonatjárat, de valahogy mégsem csak egy közönséges járat. Valami varázsa csak van, és nem csak a külföldiek szerint, hanem az oroszok is különlegesnek tekintik.

Miután leszálltunk, furcsa érzés fogott el, az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy: „Ennyi? Én még vonatozni akarok!” Attól függetlenül, hogy ezt a távot két különböző vonattal tettük meg, úgy éreztem ez a második otthonom és fura érzés volt elengedni, nehéz szavakba önteni…

Mielőtt elhagytuk volna az állomást, még egy nagyon fontos dolgot meg kellett tennünk. Mindenki, aki megteszi ezt a távolságot, szinte kötelező jelleggel oda kell mennie a híres kilométerkőhöz és megfogdosni, vagy képet csinálni előtte. Az jelzi a véget a nagy transzszibériai vasútnak. Felfoghatatlan hogyan tudták ezt felépíteni a fél világon keresztül.

Vlagyivosztoki vasútállomás

Vlagyivosztoki vasútállomás

Vlagyivosztok (Владивосток) kb. 600 ezer lakosú város, ami 9 288 kilométerre található Moszkvától. 1860-ban alapították, akkor még csak katonai állomás volt. Csak 20 év elteltével kapta meg a városi státuszt. Vlagyivosztok neve két szóból tevődik össze „birtokolni” (владеть) és a „kelet” (восток). Nagyon sokáig a város tiltott hely volt az idegenek és a turisták számára. Továbbá itt állomásozik a teljes orosz csendes óceáni hadiflotta is.

Körülbelül félóra peronon töltött idő után elindultunk a városba. A szállásunk ugyanúgy, mint a vasútállomás a belvárosban volt, elvileg gyalogosan öt perc távolságra. Az első dolog, amit Vlagyivosztokról tudni kell, hogy itt őrült a közlekedés, iszonyat mennyiségű autó van, olyan mintha az összes lakosnak legalább kettő autója lenne és az autók legalább 80% -a jobbkormányos.

A gyalogos átkelőn is észnél kell lenni, mert alig állnak meg, és ha meg is állnak, akkor is nagy fékcsikorgással. Egyébként meg a gyalogosátkelőkből is nagyon kevés van. A másik zavaró dolog a hatalmas szmog, amit most talán a szélmentes idő miatt még jobban lehetett érezni. Ezeken az apróságokon kívül meg szerintem remek és hangulatos város. Reménykedtem a jó időjárásban és így is lett, igazi augusztusi kánikula volt.

Körülbelül 10 percet kellett elgyalogolni Vlagyivosztok egyik legjobb helyen található hoszteléig. Sajnos, a környéken csak nagyon drága szállodák voltak, ez viszont még a városi viszonylatokhoz képest is egész jó árban volt. Még a vonaton leleveleztük velük, hogy korán reggel beszaladnánk otthagyni a nagy csomagjainkat. Nagyon rugalmasak voltak és azonnal beleegyeztek. Miután megérkeztünk a műemlék jellegű társasházhoz, már csak azt kellett kitalálni, hogy jutunk be, mert semmiféle tábla nem jelezte, hogy itt van egy hosztel. Még jó hogy volt orosz SIM kártyám és ingyen telefonálhattam bárhová, gyorsan kiderült, hogy a ház mögé kell menni, mert ott van egy bejárat. Az „Optimum” nevű hosztel dugig volt turistákkal, annak ellenére, hogy még csak reggel 7 óra volt. Az első negatívum az volt, hogy mindenki koszos, sáros cipőben közlekedett odabent, össze sem hasonlítható az irkutszki szállásunk tisztaságával. Na de mindegy, csak egy éjszakáról volt szó. Lepakoltuk a táskáinkat az étkezőben és elindultuk felfedezni a várost.

Városközpontban található tér

Az első célpont az volt, hogy ellátogassunk a világ egyik legnagyobb oceanáriumába, ami a város szélén található, egész pontosan az Orosz-szigeten. Az odajutásnak kettő módja volt, vagy városi közlekedéssel, vagyis busszal vagy a második lehetőség taxival. A taxi elég drága ebben a városban, ezért kizárásos alapon a busz mellett döntöttünk. A hozzánk legközelebb található buszmegálló egy „Izumrud” nevű pláza mellett volt és onnan indult a busz az Orosz-szigetre. Úgy döntöttünk benézünk a plázába, hogy teljen az idő, de mire odagyalogoltuk kiderült, hogy csak 10 órakor nyitnak. Azt a sok időt, ami még az indulásig volt, sétára fordítottuk. Nagyon nagy távolságot jártunk be, talán körbesikerült gyalogolni az egész városközpontot. Azután a part felé vettük az irányt, mert látni akartuk végre az óceánt. Útközben belebotlottunk egy pár utcai árusba, akiknél vettünk egy híres helyi finomságot, ami ugyan koreai származású, de az utóbbi években annyira elterjedt itt, hogy mindenki már-már orosznak tekinti. Ez nem más, mint „pyanse” ez egy tésztába csavart káposztás-darálthúsos és fűszeres belsővel rendelkező finomság.

Nem drága, nagyon laktató és gyaloglás közben könnyen fogyasztható. Sajnáltam, hogy nem vettem még néhányat, olyan finom volt. Egy másik hasonló utcai árustól vettünk kávét. Nem volt a legjobb, de reggel lévén nagy szükség volt rá. Nem beszélve arról, hogy azt az óceánra nézve, a parton sikerült meginni.

A városközpont

A rakpart és a messzeség

Amikor végre kiértünk egy nagyon szépen kialakított parti sétányra, akkor végre először éreztem a sós levegőt. A sétányon addig gyalogoltunk, amíg rá nem tértünk a vlagyivosztoki Váci utcára, ez volt a híres Admirala Fokina utca. Ez az utca roskadozott a szökőkutaktól, szépen felújított épületektől és mindenféle üzletektől. Sajnos itt is minden zárva volt, úgyhogy visszasétáltunk a korábbi plázához, hogy felszállhassuk arra a bizonyos buszra. A tömegközlekedés, mint kiderült, még egy ilyen nagyvárosban is eléggé siralmas. Még az sem volt egyértelmű, hogy hol van egyáltalán a buszmegálló, ahol fel kellett szállnunk. A buszok össze-vissza álltak meg, ahol éppen hely volt és elég viccesen néztek ki. Valami kínai típusúak voltak, amiket már a koruk miatt is rég le kellett volna selejtezni. A jegy mindössze 21 rubelbe került és a felszállás kizárólag a hátsó ajtón történt. A jegypénzt még akkor sem kellett előkészíteni, mert itt leszálláskor kell fizetni a sofőrnek és az első ajtón keresztül. Bérletet nem láttam senkinél, mindenki aprópénzezett.

Oceanárium távolsága a központtól

A felszállás még nem volt annyira rémes, de folyamatosan szálltak fel emberek. Ez percről percre csak egyre rosszabb volt. Mint kiderült egy csomó diák éppen az egyetemre készült, ami csak kettő megállóval van hamarabb, mint az Oceanárium. Az sem segített, hogy odakint egyre nagyobb volt a kánikula és a buszban nem volt klíma, sőt alig volt ablak, amit ki lehetett volna nyitni. A végén már a levegővétel is nehézkesen ment. Körülbelül 50 percig tartott az út és elmondhatatlan érzés volt végre leszállni a buszról. Nem unatkoztunk, mert amikor kicsit előrébb kerültünk, akkor alkalmunk adódott megfigyelni, ahogy a sofőr zsebre tesz egy csomó pénzt. Csoda hogy a buszközlekedés itt még nem omlott össze, mivel semmiféle jegyet vagy számlát nem adnak és teljesen ellenőrizhetetlen, hogy hány utas utazott és egyáltalán fizetett a jegyért.

Már a messzeségből megpillantottuk a hatalmas főépületet. Ezt a komplexumot egy hatalmas területen húzták fel; annyira nagy a placc, hogy a parkolóból egy ingyenes busz közlekedik a főépülethez. Jó ötlet volt a reggeli nyitásra időzíteni ezt a helyet, mert már látni lehetett a hatalmas tömeget, ami a hátunk mögött alakult. A főépülethez való megérkezés után, a kasszák felé vettük az irányt. Szerencsénk volt, mert még nem voltak nagy sorok, így nem kellett sokat várni a jegyre. A felnőttjegy ára 700 rubel volt, ami végül is nem olcsó, de nem is tekinthetjük drágának. Mielőtt még beléptünk volna a belsejébe, szétnéztünk a hatalmas területen elhelyezkedő kertben, meg kell mondanom, hogy nem volt kicsi, gyerekkel itt egy egész napot el lehetne tölteni.

A belépő kapuknál elég komoly biztonsági ellenőrzés volt, legalább olyan, mint a reptéren. Mindent kipakoltattak velünk, a táskánk tartalmát is meg kellett mutatni. Az főépület közelebbről nézve még hatalmasabbnak tűnt, egyértelmű volt, hogy itt semmivel nem spóroltak. Gondolom az volt a cél, hogy lenyűgözzék a világot.

A főépület környéke

A főépület bejáratának belső tere

Belül

Belül

Esőerdő terem

Sajnos, mindössze 2-3 óránk volt szétnézni, mert ez a város nagy és még sok minden volt a listán. Az épület hatalmas volt sok-sok tematikus teremmel, ha mindenhol megállunk és mindent elolvasunk, ahhoz egy hét kellett volna. Nem térnék most rá arra, hogy milyen látnivalók voltak odabent, mert az nagyon sokáig tartana. Jó volt, csak keveselltem a környék állatvilágát, halait és hiányoltam a cápákat. Valahogy túl sok volt a műanyag, legalábbis én ezt éreztem. Az egész napos nézelődéshez, viszont nem ártott volna enni valamit vagy inni. Sajnos a hely legnagyobb gyengesége az étterem, ami nem túl nagy és ahol nagyon beteg szendvics és innivaló árak voltak. Volt egy kis ajándékbolt is az épületen belül, ami egy hatalmas nulla volt, az égvilágon semmit nem árultak, aminek köze lett volna az Oceanáriumhoz. Látványosnak látványos volt, de valahogy olyan érzésem volt, hogy még nincs teljesen befejezve. Ezeket a dolgokat leszámítva, mindenkinek ajánlom ezt a helyet. Talán idővel javítják a hiányosságokat.

Belül készült képek

Az Oceanárium hatalmas területen terül el

Visszafelé nem vettük igénybe a belső buszjáratot, helyette inkább gyalogoltunk. Az idő amúgy is tökéletes volt a sétához. Amikor visszaértünk a buszmegállós parkolóba, akkor ott árusokat vettük észre, akik nagyon klassz dolgokat árultak és körülbelül fél áron, a belvároshoz képest. Vásárlás után megérkezett a buszunk, amely tök üres volt. Itt azt a hibát követtük el, hogy jó hátra ültünk be, azt hittük, hogy a sok diák csak reggel volt és most végre nyugalom lesz. Ez hiba volt, mert két megállóval arrébb, hirtelen annyian szálltak fel hogy megint megmozdulni nem lehetett. Az egész már egy japán metróra hasonlított, csak itt nem volt olyan ember, aki bepréseli az embereket. Közvetlenül az Arany híd után következett a mi megállónk, de a leszállás csak úgy lett volna lehetséges, ha szólunk a sofőrnek, ahhoz pedig előre kellett volna törnünk. Voltak nyomógombok, de nem működtek és lehet, hogy soha nem is működtek. Miután a busz átment a hídon, végre sikerült megközelítenem a sofőrt és szólni neki, hogy álljon meg. Ez a buszos kaland egy rémálom volt, és kissé zavart, hogy délután még várt ránk egy hasonló út.

A következő cél a város Sasfészek nevű kilátója volt. Körülbelül 5 percnyi sétára volt attól a buszmegállótól ahol leszálltunk. Ha szép az idő, akkor innen fantasztikus kilátás nyílik a városra. És ez tényleg így is volt, láttuk a teljes Aranyszarv öblöt, az Orosz-szigetet és a nagyon látványos Aranyhidat is. A hidat mellesleg csak pár éve építették fel, addig az emberek kénytelenek voltak nagyon nagy kerülővel közlekedni. Vlagyivosztokot általában Isztambulhoz hasonlítják, talán azért mert itt is van Boszporusz és az Aranyszarv öböl.

Panoráma a Sasfészek nevű városi kilátóból

Panoráma a Sasfészek nevű városi kilátóból

Szép napos időben nagyon sok turista lepi el ezt a helyet és ezért nagyon nehéz nyugodtan nézelődni vagy akár képet készíteni. Valójában kettő erkélye van, ahonnan lehet gyönyörködni. Sajnos a hely annak ellenére, hogy borzasztóan népszerű, elképesztően el van hanyagolva. Nagyon ráférne egy kis felújítás; térkő és még egy pár korlát.

Már fentről láttuk a következő célpontunkat, a vlagyivosztoki Funikulert. Ez tulajdonképpen egy sikló vasút, amivel le lehet ereszkedni a dombról. Az ötlet még 1952-ben pattant ki Nyikita Hruscsov fejéből, azt akarta, hogy itt Vlagyivosztokban megvalósuljon a „szovjet San Francisco”. Mindössze két kocsi van, amik váltják egymást. Az útvonal hossza 183 m, továbbá másfél perc alatt teszi meg ezt a távolságot. Oroszországban mindössze kettő van belőle, az egyik itt, a másik pedig Szocsiban. Sok éven keresztül üzemen kívül volt elhanyagolva, csak néhány éve indították újra. A jegy ára szinte nevetséges, csak 12 rubel. És még olcsóbbnak tűnik, ha a budapesti árakhoz viszonyítjuk. Sajnos észrevehető, hogy felújítás itt sem mostanában volt, de annak ellenére most is nagyon sokan veszik igénybe. Kicsit zötykölődve, de klassz érzés volt leérni rajta, volt neki egy jó kis szocis hangulata. Különben meg gyalog/lépcsőzve 368 lépcsőfokon kellett volna leszaladni és kétszer annyi időbe telt volna.

Funikuler, vlagyivosztoki sikló

Funikuler, a vlagyivosztoki sikló működés közben

Miután leértünk, a part felé vettük az irányt, én nagyon kíváncsi voltam az öbölre. Viszont ez egy kis nehézségbe ütközött. Nagyon nem volt kiépítve a turistáknak az infrastruktúra, ugyan voltak lépcsők lefelé, de zsákutcával végződtek. Az öböl pedig karnyújtásnyira lehetett, mégis csak nagy nehézségek árán sikerült leérni. És az is nagy kár, hogy ez a rakpart nem egybefüggő. Ott ahol véget ér a kiépített rész, onnantól kezdve csak egy forgalmas úton, az út szélén gyalogolva lehetett csak tovább menni, járda egyáltalán nem volt. Ez egy nagy kockázatot jelent ebben a városban, ahol éves szinten sok a gázolás.

Hosszú gyaloglás után megérkeztünk a belvárosi rakparthoz, aminek nagyon ötletesen a Hajó rakpart volt a neve. Itt volt egy érdekes valódi tengeralattjáró, ami mára múzeumként működik. Ez a híres C-56 nevű tengeralattjáró nagy utat járt be. 1936-ban építették Leningrádban, többször is volt bevetésen a II. világháborúban. Állítólag 10 náci hajót is elsüllyesztett. Nagyon érdekes volt látni, hogy a matrózoknak milyen szűk helyen és milyen körülmények között kellett harcolniuk.

Útban a rakpart felé

A központban lévő tengeralattjáró múzeum

A város belvárosában lévő haditengerészeti kikötő.

A belépő mindössze 100 rubel volt és bár nem túl nagy de, azért nagyon érdekes volt. Nem elég, hogy kicsi a hajó, de a belső ajtói még szűkebbek, és ha sok a turista, akkor egyszerűen nem lehet haladni a sok szelfizezőtől. Mi is így jártunk, szó szerint beragadtunk a hajó közepén és persze ilyenkor sem előre sem hátra nem tudsz mozdulni. A tengeralattjárótól pár méterre egész szép és hangulatos park volt, ott található többek között egy híres, cárevics tiszteletére emelt diadalív. Az emlékmű története 1891 januárjában kezdődött, amikor ismertté vált a Nikoláj Alexandrovics Romanov trónörökös közelgő látogatása. Vlagyivosztok városvezetése fel is építette a tiszteletére. Aztán Sztálin idejében, 1930-ban lebontották és egészen 1998-ig kellett várni, hogy újból felépítsék. Oroszországban ez nem meglepő, amit a kommunista időszakban lebontottak, azt mostanában újra felépítik, amit persze jó dolognak tartok.

A diadalív és a tengeralattjáró közelében

Ezután megint a főutca felé vettük az irányt, mert lassan itt volt az az ideje, hogy ebédeljünk valamit. Reggel már kinéztünk ott egy nagyon jó palacsintázót. Betértünk oda és kikértük azt a bizonyos kaviáros palacsintát, amit elterveztünk. Nem volt olcsó, 480 rubel volt egy adag, de leírhatatlanul finom volt. Ha már Oroszországban jár az ember, akkor nem szabad ezt kihagyni. A legjobb az volt benne, hogy a kaviár nagyon jó minőségű volt. Az itteni emberek sok tengeri dolgot esznek, ezért nem lehet csak úgy kiszúrni a szeműket valami olcsó, gagyi minőséggel. De nem csak a kaja miatt tértünk be ide, hanem szerettünk volna még nyugodt körülmények között becsekkolni a holnapi repülőgépre, de hiábavaló volt, mert többszöri próbálkozás után sem sikerült.

A központi utca (Ulica Admirála Fokina) és a világ legjobb palacsintázója. Kaviáros palacsinta a legjobb

A belvárosban már nem volt olyan hely, amit még nem sikerült volna megnézni és ezért már csak egy fontos terv volt. Az pedig megnézni a város legdélibb pontján található Tokarevszkij nevű a környék legrégebbi világítótornyát. Az elsőt még 1876 -ban építették, a mostani 11 méteres, hófehér színű világítótorony 1910-ben lett felhúzva. Eljutni ide tömegközlekedéssel egy picit problémás. A szállásunkkal szemben lévő buszmegállóból a 16 számú buszra felszállva nekivágtunk ennek az útnak. A jelenlegi busz csak egy fokkal volt jobb a délelőttinél. Miközben zötykölődtünk a buszon, az időjárás nagyon elromlott és hirtelen beborult. Akkor még nem tudtuk, hogy egy hatalmas tengeri vihar közeledik az óceán felől.

Kár hogy a mai napig nem tudtak kialakítani egy normális buszközlekedést a világítótoronyig. A végállomásának a neve ugyan Máják, ami világítótornyot jelent, viszont ettől a helytől még 2 kilométernyi út volt hátra. Amikor tervezed az utat, akkor a 2 kilométer séta nem tűnik soknak, viszont a valóság egészen más. A dimbes-dombos terep és az útszélén való lavírozás nagyon megnehezítette a gyaloglást. Persze járda itt sem volt és az autósok itt még annyira sem körültekintőek.

Körülbelül az út felénél nagyon elbizonytalanodtunk, hogy tovább mennyünk-e, mert a vihar egyre jobban közeledett. A szép napos időt felváltotta a korom sötét. Néhány kilométerre tőlünk a tengeren nagyon cikáztak a villámok és folyamatosan dörgött az ég. Néhány perces gondolkodás után mégis tovább indultunk. Nehezítette a helyzetünket az, hogy az út második felétől sehol nem volt semmi magas épület vagy fa, csak egy nagy sík terep. Így könnyen eltalálhatott volna minket a villám. Csak az a gondolat nyugtatott meg, hogy ott lent volt egy étterem, ahol, ha kell, akkor meghúzhatjuk magunkat. Mire megérkeztünk oda, már szitált az eső. Ott betértünk egy „Crabhouse” nevű étteremben itt persze senkit nem zavart ez a kis vihar. Talán azért, mert a legtöbb ember, aki itt volt kocsival érkezett ide. Csak az ablakon keresztül figyelhettük meg a messzeségben a világítótornyunkat.

A Tokarevszkij nevű világítótoronynál

A belváros és a világítótorony távolsága

Hihetetlenül nehéz volt feldolgozni azt, hogy eljutottunk erre a gyönyörű helyre és azt a maradék 800 métert már nem tudjuk megtenni. Meg kellett elégedni azzal, hogy nem tudok a közelébe jutni. A másik dolog, ami keresztbe tett, pedig az, hogy az út utolsó 200 métere valamikor a víz alá kerül. És most pont ugyanaz volt a helyzet, jött egy a nyamvadt dagály, így ezt a távolságot a 20 cm mély és hideg vízben kellett volna megtenni. Ez talán nem is jelentett volna gondot, ha szép napos idő lett volna.

Ebben az étteremben nagyon sok tengeri herkentyűt lehetett kapni és talán a város árszínvonalához képest nem is rossz áron. Először gondolkoztunk is rajta, hogy együnk valami finomat és utána majd látjuk, hogy hová fejlődik a vihar. Megittunk egy sört és arra a következtetésre jutottunk, hogy feladjuk és visszaindulunk a buszmegállóhoz. Már majdnem este 6 óra volt és azt a maradék 2 kilométert rizikós lett volna korom sötétben megtenni.

Az út visszafelé sokkal nehezebbnek bizonyult, mert egyrészt folyamatosan fölfelé kellett haladni, másrészt megint komolyabban eleredt az eső. A futásnak köszönhetően 10 perc alatt értünk a buszmegállóhoz. Szerencsénkre 1-2 percen belül beállt a buszunk is. Ami ezután jött, az maga volt az Armageddon. Csoda hogy a sofőr látott valamit a szélvédőn keresztül, szabályosan ömlött az eső. Most már szó szerint a fejünk felett cikáztak a villámok és nagyon félelmetesen dörgött az ég. Egyre nagyobbak lettek a dugók és minden csatornából kifelé hömpölygött a víz. Tisztára olyan volt, mint a „Holnapután” című film, mielőtt minden megfagyott volna. Ezek után már nem volt kérdés, hogy jó vagy rossz döntést hoztunk-e.

A buszunk a hatalmas dugók miatt már egy órás késésben volt, ez már legalább kétszerese volt a menetidejének. Amikor már csak pár száz méterre voltunk a szállásunktól, akkor végre elcsendesedett a vihar és elhagyhattuk a buszt. Mindenhol hatalmas tócsákban állt a víz, a csizmára itt nagy szükség lett volt.

Teljesen átázva és korom sötétben megérkeztünk a szállásunkra. A hosztel még most is dugig volt emberrel, a közös konyhában, ami nappali is volt egyben, egyszerűen mozdulni nem lehetett. Túl fáradtak és vizesek voltunk, ahhoz hogy nekiálljunk dumálni és ismerkedni. Pedig itt aztán nagyon vegyes volt a társaság, a világ minden részéről. Egy kis pihenés és rendbehozatal után, este 8 után elmentünk egy korábban már kinézett étterembe vacsorázni. Az étterem neve 5.-ik óceán volt. Nagyon hangulatos volt és kissé drága is. De annak ellenére is találtunk megfizethető árban lévő tengeri herkentyűket.

Vacsora az 5-ik óceán nevű étteremben

A kiadós kaja után este tíz is elmúlt, mire visszasétáltunk a szállásra. Azért a városban tudnak élni, ahogy besötétedik, hirtelen előkerülnek a brutális járgányok és össze-vissza driffelnek az utcákon. Nagyon sajnáltam, hogy másnap már el kellett utaznunk, ez a város megérdemelt volna legalább egy hetet, mert ennél sokkal, de sokkal több látnivaló volt itt.

12. nap

Reggel 8 órakor volt az ébredés. Végre nagyon jól aludtam, annyira, hogy alig bírtam felkelni. Összepakoltunk és elindultunk a vasútállomásra. Az Aeroexpress reptéri gyorsvasúti állomás elég könnyen megtalálható, közvetlenül a vasútállomás mellett. A menetideje 50 perc volt, a jegy ára 230 rubel és hihetetlenül pontos volt. Itt is, ugyanúgy, mint Moszkvában, nagyon bele lehet ragadni a hatalmas dugókba taxival vagy busszal és akkor esély sincs a gépet elérni. De a fenti vonattal ez nem fordulhat elő viszont ennek is vannak hátrányai, mégpedig az hogy naponta csak négyszer közlekedik. Nekünk sem jött ki túl jól, mert amikor megérkeztünk a reptérre, akkor még 4 óránk volt a felszállásig. A későbbi vonat már nem lett volna jó.

Újra a vasútállomáson, várjuk a reptéri gyors vonatot

Az Aeroexpress reptéri gyorsvasútból sokáig látható az Amurszkij öböl

A gépünk Airbus A330 kívül-belül és a felszolgált étel

A központ és a reptér távolsága

A vonatról való leszállás után, a bejáratnál már számítottunk arra, hogy az ellenőrzés elég komoly lesz és hosszadalmas, ehhez már nagyon kezdtünk hozzászokni. Nekünk rengeteg időnk volt és már ezért sem zavart. A terminálban megpróbáltunk mindent nagyon lassan csinálni, így nagyon gyorsan eltelt az a pár óra. Az utolsó fél órában már nagyon türelmetlenül vártam azt, hogy mikor szállunk fel a nagy „Airbus A330-300” gépünkre. Ez a gép sokkal nagyobb volt a hagyományos Európában közlekedő gépeknél. Ekkora géppel még nem utaztam és nagyon kíváncsi voltam arra is, hogyan bírjuk a 9 órás utat Moszkváig. A gép 14 órakor szállt fel és menetrend szerint 16 órakor szállt le, természetesen moszkvai idő szerint. Egy ekkora gép belsejében volt hely bőven sétálni egyet és a kajával is nagyon elkényeztettek. Volt ebéd és vacsora, közben pedig egy jégkrém is. Az egész út során lehetett filmeket nézni és zenét hallgatni. Egyszer sem éreztem úgy, hogy unatkoznék a gépen.

Folytatás következik…